Hogy a buddhizmus valójában vallás vagy gyakorlatias életfilozófia – erről ma is vitatkoznak. Mindenesetre amennyiben a Buddha tanításait tanulmányozzuk, alapvetően mindig ugyanazon központi törekvéshez jutunk el: miként lehet kioltani a szenvedést és miként lehet tartós elégedettségben élni. Én úgy látom, hogy ez a lényeg – a szellemek, a szertartások, a túlvilági dimenziók, a lélekvándorlás és a többi csak körítés, ami nélkül is lehet értékelni a lényeget. Lehet ezzel persze nem egyetérteni. De én alapvetően a Dalai Láma tanácsát követem ebben: „ne azért tanulmányozd a Buddha tanításait, hogy jó buddhista legyél, hanem azért, hogy jobb legyél, akármi is vagy.”
Azért írtam, hogy „tartós elégedettség”, ahelyett, hogy „boldogság”, mert a boldogsághoz a mai populáris fogyasztói kultúrában rengeteg olyan képzet tapad, amelyeknek semmi köze nincsen ahhoz, amire a Buddha gondolt. A boldogságot ugyanis gyakran úgy fogjuk fel, mint ami attól függ, hogy megszerezzünk, elérjünk dolgokat – és ezek lététől vagy nemlététől tesszük függővé a boldogságunkat. De ez valójában legfeljebb csupán átmeneti izgalmat hozhat, miközben az ehhez való ragaszkodás, az ez iránti sóvárgás töméntelen szenvedést okoz.
Egy Sayadaw U Pandita nevű burmai meditációs oktató mondta: „A boldogság utáni kutatás során az emberek összetévesztik az elme izgatottságát a boldogsággal.”
Tartós boldogtalanságunk oka nem más, mint az, hogy boldogságunkat folyamatosan olyan élmények átélésétől várjuk, amelyek ideiglenes izgatottsággal járják át az elménket. Szexuális hódítás, egzotikus utazás, karrier, népszerűség, tekintély a közösségen belül, lenyűgöző képességek elsajátítása, különféle presztizs-tárgyak vagy akár eksztatikus tudatállapotok. Ha biológiai redukcionista módon közelítenénk ezt meg, azt mondhatnánk: a boldog életet összetévesztjük a folyamatos dopamin-fröccsökben gazdag élettel. Ez nem új dolog: evolúciósan a túlélés és fajfenntartás érdekében erre vagyunk programozva. De más volt ez régen, amikor még kis közösségekben jártuk a vadont és szűkölködtünk erőforrásokban, és más ma, amikor folyamatosan a bőség zavarával küszködünk és túlzsúfolt településeken élünk.
Az elme kopernikuszi fordulata (akár buddhista, akár nem) az, amikor ráébred arra, hogy a) semmivel sem okoz nagyobb szenvedést magának, mint éppen azzal, hogy boldoggá akar válni, és kerülni akarja a fájdalmat b) a tartós elégedettség gyakran azt jelenti, hogy ideiglenesen kellemetlen, fájdalmas dolgokat is megéljünk, megtegyünk. Ez a kopernikuszi fordulat azzal jár, hogy az elme figyelme befelé fordul. Tudatosan megismer és megtapasztal olyan folyamatokat, amelyek korábban teljesen robotpilóta-üzemmódban történtek meg benne. Felfedezi a karmát: ami nem valamiféle ezoterikus erő, hanem egyszerűen csak annak következményeit jelenti, amik a múltban megtörténtek velünk. Nem új képességek megszerzéséről és a birtoklásáról szól ez: aki azért teszi ezt, hogy természetfeletti képességekre tegyen szert, tévúton jár. Sokkal inkább az elengedés művészetének tanulásáról szól. Ragaszkodás nélkül szeretni, hálás lenni azért, ami van, a maga tökéletlenségében – ez az Út. Keskeny ösvény, könnyű letévedni róla, de mindig vissza lehet rá találni.
(note to myself)



