Hát gyerekek én teljesen lehidaltam ettől az egész sztoritól. Nem tudom, mi a szörnyűbb benne. Az, hogy egyáltalán ilyesmi megtörténik. Megtörténhetik. Mert hogy megelőzhető lett volna, ha időben beavatkozik hatóság, abban biztos vagyok. Az áldozat, a japán anyuka, többször is próbált segítséget kérni – elutasításra talált. Nem vették komolyan. Aztán hidegvérrel meggyilkolta a férfi, aki terrorizálta. Két árvát hagyott maga után.
Vagy az a hatósági reakció szörnyűbb, amit már a tragédiára adott a rendőrség. A nyomozás hiányosságai, az arrogáns kommunikáció, az önreflexió hiánya. Ahogy eladták egy országnak, hogy a meggyilkolt áldozat saját felelőtlensége miatt („ágyban dohányzás”) halt meg. Aztán, már a nyilvánosság nyomására, surprise, 180 fokos fordulatot hajtott végre a nyomozás. De hogy elismerték volna, hogy hibáztak? Hogy bocsánatot kértek volna? Arról ne is álmodjunk.
Hiába történnek sorra a hasonló tragédiák, még mindig mintha nem akarnánk tudomásul venni, komolyan venni a bántalmazott áldozatok és a környezetük figyelmeztetéseit. Még mindig túl erős a beidegződés hatóságban, társadalomban, hogy elhessegessük a „női hisztit”. Még mindig hiszünk a látszatnak: ha egy agresszor a világ felé mintaszülő képét mutatja, akkor biztos nem képes ilyesmire. Márpedig az ilyen emberek – akárcsak a szavanna ragadozói – a lopakodás, a tettetés, a megtévesztés mesterei.
Figyelmeztetés nekünk ez az eset, és a többi hasonló: az életünket, a biztonságunkat nem önmagában az védi meg, hogy léteznek bűnüldöző hatóságok. Az igazi védelmet az jelenti, hogy ezek a hatóságok nem működnek kontroll nélkül. Elsősorban a nyilvánosság kontrollja nélkül. Ez sokkal többet ér annál, mintha minden sarokra rendőrt állítanának. Attól érezhetjük magunkat nagyobb biztonságban, ha létezik társadalmi szolidaritás és az állam elszámoltatható. Köszönet azoknak (például Mérő Veranak), akik nem hagyták nyugodni ezt az ügyet – akik kiállnak az áldozatok mellett!
fotó: Bankó Gábor/444
