2018-ban a miniszterelnök „szövetséget” ajánlott a magyar nőknek, mert „a demográfia végül is rajtuk áll vagy bukik.” Nos, úgy tűnik, 7 évvel később a demográfiai adatok tükrében kijelenthetjük, hogy a magyar nők nemmel válaszoltak az ajánlatra.
A népességcsökkenést nem sikerült megállítani, a születések száma soha nem látott mélységbe zuhant. Persze a statisztikákkal mindig lehet bűvészkedni. De azért azt, hogy egy icipici növekedést se sikerült produkálni 15 éves NER kormányzás után: azt már nehéz kimagyarázni. Nehéz ráfogni Gyurcsányra, vagy azt mondani, hogy még túl kevés ideje kormányoznak. Márpedig itt nem holmi mellékes kérdésről beszélünk: a születésszámok növelését Orbán többször is kormánya legfőbb törekvésévé nyilvánította. Minden mást ennek a központi törekvésnek rendelt alá. Nemzetközileg is ezt tette a NER-brand elsőszámú PR-elemévé: a bevándorlás megakadályozása és a népességfogyás megállítása kéz a kézben jár az orbáni retorikában.
Hát ez nem jött össze.
Én most itt nem fogok belemenni annak az elemzésébe, hogy miért nem. Hogy mit gondolok erről a középosztályt, a már vagyonosokat célzó családtámogatási politikáról (nem sok jót). Ugyanis a szakirodalom által is alátámasztott meggyőződésem, hogy konkrét családtámogatási politika ide vagy oda, ez a kísérlet eleve kudarcra volt ítélve. Világszerte nagyon sok politikai rendszer próbálta politikai eszközökkel feltornázni a születésszámot – de tiszavirág-életű eredményektől eltekintve egyetlen sikersztorit sem láthatunk sehol.
Bár friss szülőként én magam is hozzájárultam 1 fővel az elmúlt évek népesség-gyarapodásához, mégsem fogok krokodilkönnyeket ejteni, amiért nem lettünk többen, mi, magyarok. Nem azért, mintha nem gondolnám, hogy egy gyermek érkezése hihetetlen nagy öröm tud lenni egy család számára. Hanem mert van valami, ami sokkal fontosabb a puszta számoknál, a puszta mennyiségnél: a minőség. Az, hogy az a gyermek hová érkezik. Milyen szülőkhöz, milyen körülmények közé.
Mielőtt még egyáltalán beszélni kezdenénk a születésszámok növeléséről, meg kellene győződni arról, hogy minden gyermek, aki megszületik, biztonságba, gondoskodásba, szeretetbe kerüljön. Lehetőleg a szülei kapjanak meg ehhez minden lehetséges támogatást – és ha ez mégsem megy, akkor minél hamarabb kerüljön olyan nevelőszülőkhöz, akik igen. Magyarországon azonban a látkép lelombozó ebben a tekintetben. Ha a felnőtt társadalomra nézünk, akkor is: hiszen néha elég kimenni az utcára, hogy szembejöjjön a magyar társadalom borzasztó mentális állapota. A generációk óta cipelt gyermekkori traumák terhe. Ebben az országban gyermekek tömegei születnek mélyszegénységbe, nyomorba és/vagy olyan családokba, ahol elhanyagolják vagy bántalmazzák őket (és ez a gazdag családoknál is előfordul). Az ún. gyermekvédelmi rendszer pedig – és ezt nem én mondom, hanem a benne dolgozó szakemberek – romokban.
Lehet, hogy a demográfiával senki nem képes csodát tenni. Viszont arra nagyon is van példa, hogy egy kormány hathatós politikai, szociális intézkedéseivel a megszületett gyermekek életminősége jelentősen javuljon. Tudjuk, hogy ha befektetnénk abba, hogy minél több gyermek cseperedjen fel anyagi biztonságban, szeretetben, annak a pozitív hatásait az egész társadalom élvezné a kevesebb testi-lelki betegségben, függőségben, bűnözésben, gyűlölködésben. Több társadalmi produktivitásban, szolidaritásban és kreativitásban.
Egy gyermek az nem pusztán egy szám. Nem is holmi „őrhely” (O.V.). Hanem egy veleszületett méltósággal rendelkező emberi lény. Ahogy Kant óta gyakran mondjuk: önmagában vett cél. És úgy is kellene tekinteni rá.
