Boldogság – ez a szó talán legalább annyira terhes a mindenféle ráragadt, gyakran egymásnak is ellentmondó jelentéstartalomtól, mint az a szó, hogy „szeretet”.
Laurie Santos pszichológus szerint kétféle módon lehet valaki boldog. Az egyik, amikor valaki boldog az életében („happy in life”). A másik, amikor valaki boldog az életével („happy with life”).
Nem eredeti gondolat ez: hiszen már az ókori görög filozófusok is megkülönböztették a kettőt. Az első a hedoné: a pillanatnyi gyönyörök élvezete. Amikor valaki boldog az életében, akkor éppen kellemes dolgok történnek vele, és éppen mentes a kellemetlen dolgoktól. „Jó hangulatban van”, „nagy kanállal eszi az életet” – mondjuk rá. Sorozatot néz és fagyit zabál, szexel, betép vagy piál a haverokkal, nyaral valami egzotikus tengerparton, koktél szürcsölve, családdal vagy anélkül, ízlés és világnézet szerint.
A másik boldogságot a görögök eudaimóniának nevezték. Ez az, amikor valaki elégedett az életével („with life”) – de ez egyáltalán nem jár együtt feltétlenül azzal, hogy pillanatnyilag kellemesen érzi magát. Ilyenkor az ember úgy érzi, azt az életet éli, amit élnie kell. Jelentést talál benne. Még akkor is, amikor borzasztó kihívások, nehézségek érik a munkahelyén vagy a magánéletében. Viktor Frankl ez utóbbi boldogságot nem is boldogságnak nevezte, mivel ezt a szót annyira elcsépeltnek tartotta – hanem inkább „jelentésnek” (logosz).
Korunk egyik legnagyobb rákfenéje az, hogy az emberek tömegei kizárólag az első, hedonista boldogságot hajszolják. Hiszen ez harsog mindenhonnan, ahová csak néznek. Reklámokból, plázák kirakataiból, tévéből, közösségi médián. Természetesen az embernek szüksége van bizonyos egzisztenciális minimumra, hogy éljen (ott a Maslow-féle piramis alján): otthonra, ételre, biztonságra, emberi kapcsolatokra stb. Sajnos sokan ebből is ki vannak zárva. Ezek valódi szükségleteink. De az emberek többsége ezzel nem elégszik meg.
Azt hisszük, hogy az tesz minket boldoggá, ha korlátlanul kielégíthetjük a pillanatnyi vágyainkat – ezt tartjuk a szabadság netovábbjának. Csak éppen azzal nem nézünk szembe, hogy ezek fölött az igények, vágyak fölött nincs ellenőrzésünk. Hiszen iparszerűen termelik újjá őket reklámokkal, új divatőrületekkel, hiányokkal és aggodalmakkal. És a vágyak kielégítése ürességet hagy maga után.
Ha életünk végén visszanézünk, akkor nem feltétlenül azokat a szakaszokat tartjuk a legjobbnak, legfontosabbnak, amikor éppen zavartalanul elégíthettük ki a vágyainkat és kerülhettük el a nehézségeket. Például ha az ember szülő, akkor az első évek nagyon nehezek – és mégis, utólag sok ember úgy tekint ezekre az időkre, mint élete legboldogabb időszakára. Mert a kényelmetlenségek, a nehézségek ellenére jelentést és értelmet talált az életben. Ãresség helyett teljesség töltötte ki a napjait. És hasonlóan van ez más olyan időszakokkal, amikor az ember egy közösség részeként a nehézségek ellenére is úgy érezte: otthon van, a helyén van. Például a függőségből való felépüléssel: ami szintén piszok nehéz tud lenni, és mégis. Átformálja az ember egész valóját és kitölti valami olyan elégedettséggel, ami üdítő változás a folyamatos kielégületlenség évei után.
(note to myself)
