Spirituális értelemben magasan szárnyaltam, de fogalmam sem volt, hol és hogyan érjek földet – mondja az egyik kedvenc meditációs oktatóm, Joseph Goldstein azokról az évekről, amikor a 70-es évek elején visszatért Indiából Amerikába.
Indiában a théraváda buddhizmus egyik legnagyobb élő mesterénél, Anagarika Munindránál tanulta ki a vipassana meditáció fortélyait Bodh-Gajában. Abban a városban, ahol a legenda szerint a Buddha a bódhifa alatt megvilágosodott. Hatalmas kontrasztot jelentett számára hazatérni az otthonába a Egyesült Államok keleti partjára. Ahol a mentalitás nem is állhatott volna távolabb a keleti spiritualitástól. Előadást tartott a helyieknek a buddhizmusról és meditációról, amit a megjelent, főleg idős hölgyekből álló közönség udvariasan fogadott ugyan, de szkeptikusan mosolyogva csóválták a fejüket. A helyi középsuliból, ahol helyettesítő tanárként dolgozott, kirúgták, amikor a diákoknak őszintén elmondta, mit gondol a fűről. Képtelen volt megtalálni a helyét és borzasztó magányosnak, idegennek érezte magát Nyugaton.
Azt gondolom, hogy rajtam kívül még nagyon sok ember tud rezonálni Goldstein fentebb leírt élményével. A szellemi útkeresésünk során megismerkedünk új tanításokkal, módszerekkel. Megindulunk bizonyos önismereti utazásokra. Ãgy érezzük, hogy az életünk, a világlátásunk fenekestül felfordul. Ãgy érezzük, más emberekké váltunk. De aztán egy ponton mindig visszakerülünk a hagyományos közegünkbe. Család, munkahely, barátok. Akik gyakran, még ha nem is ellenségesen, de inkább udvarias távolsággal fogadják és nem osztják újonnan megtalált eszméinket és lelkesedéseinket. És mi úgy érezzük, mintha a két világ közötti mezsgyén ragadtunk volna. A korábbi szerepünk, amit elvárnak tőlünk, már kényelmetlen. Nem találjuk a helyünket.
Magasan szárnyalunk – de aztán mintha megfeneklettünk volna.
Vergődünk, mint Baudelaire albatrosza:
„Alig teszik le a fedélzet padlatára,
A kéklő lég ura esetlen, bús, beteg,
Leejti kétfelé fehér szárnyát az árva
S mint két nagy evezőt vonszolja csüggeteg.”
Aztán megtanuljuk azt is, hogy az ilyen élmények egyáltalán nem kisiklások, eltérülések – hanem nagyon is a szellemi gyarapodás és utazás részét képezik. Aki azt hiszi, hogy ez az egész ún. spiritualitás arról szól, hogy folyamatosan elragadtatott, eksztatikus tudatállapotokban szárnyalunk, újabb és újabb magasságokat hódítunk, lelkesítő távlatokat fedezünk fel, az téved. Ennél jóval fontosabb, hogy mit kezdesz a hétköznapi, banális szituációkban a zavaró emberekkel, nyugtalanító gondolatokkal, nyomasztó érzésekkel. Mennyire vagy képes nem menekülni, nem belefeszülni, hanem lágyan, szelíden befogadni, elfogadni azt, ami van, anélkül, hogy görcsösen ragaszkodnál ahhoz, ami volt, vagy amit szeretnél, hogy legyen. Ez a nagy művészet, és ezt még a legnagyobbak is botladozva tanulják csupán.
Goldstein végül megtalálta a maga helyét és szerepét a nyugati társadalomban. Olyannyira, hogy ma már ő az egyik legelismertebb tolmácsolója a théraváda buddhizmusnak és a vipasszana meditációnak Amerikában. De ehhez, mint meséli, szüksége volt arra, hogy megtapasztalja az idegenséget, amit megtapasztalt Indiából hazatérve. Hogy megtanuljon megnyílni a kellemetlen, az unalmas számára is. Mert aki folyamatosan tagadásban, taszításban van, aki állandóan azon sóvárog, hogy máshol legyen, más legyen – az megreked a fejlődésben.
Siklóernyővel elrugaszkodni a szakadék széléről a hülye is tud. De biztonságban földet érni – az már más tészta.
(note to myself)



