Bálint György (1906-1943) neve sokaknak talán Radnóti Miklós Ötödik ecloga című költeményéből ismerős. Neki, barátjának ajánlotta ugyanis a költő a verset, annak halála alkalmából. Pedig saját jogon is kitűnő író, újságíró volt. Bálint György pontosan 82 évvel ezelőtt, 1943. január 21-én veszítette el az életét. Valahol a keleti fronton. Ahová a magyar állam küldte. Egyenesen a fagyos pokolba, azzal a szándékkal, hogy onnan már ne jöjjön többé haza. Hiszen a munkaszolgálatos büntetőszázadok tagjainak volt a legkisebb esélye a túlélésre az egész magyar hadseregben.
Hogy miért került munkaszolgálatba? Mert zsidó volt. De miért éppen büntetőszázadba? Azért, mert azon kevesek közé tartozott, akik nem nyugodtak bele Magyarország fasizálódásába és a náci Németország egyre nyomasztóbb befolyásába. Az aktív ellenállást választotta. Pedig mint újságíró, alapvetően nem a tettek, hanem a szavak embere volt. Amit sokan talán a tétlenséggel kevernek össze, pedig „a szavak döntően fontosak néha,” írta 1939 szeptemberében a varsói rádióbemondókról egy cikkben, ami a cenzúra miatt akkor nem jelenhetett meg. „És a szavak emberei nélkül hová lett volna már ez a világ, melyet a tettek emberei oly heves törekvéssel igyekeznek időnként tönkretenni.”
Voltak nála jobb írók – de kevés nála világosabban, találóbban és pontosabban fogalmazó publicista írt a két világháború között Magyarországon. Oly korban élt e Földön, amikor Európa egét egyre sötétebben tornyosuló felhők homályosították el. Amikor a polgári jogegyenlőségen, amiért a reformkor nagyjai küzdöttek, sebet ejtett az önkény. Amikor széles tömegek fordultak el a reformkor értékeitől és bódultan hullottak az erős vezetők ölébe. Bálint György azonban ebben a korban, amikor oly sok ember tolla bicsaklott meg, oly sok embert hagyta el a józan ítélőképessége, oly sok írástudó árulta el eszméit – szilárdan állt a humanizmus értékeinek talaján. Nem a Varázshegy suta Settembrinijeként. De azzal a harcos humanizmussal, amit a 30-as években Thomas Mann is magáévá tett a nácizmus árnyékában. Baloldaliként a népfrontos politikában (szocdemek, kommunisták, liberálisok összefogásában) látta az antifasiszta küzdelem egyedüli esélyét.
Ãrásait a felháborodás fűtötte. A jogos, nem személyeskedő, hanem a rendszert kritizáló, a társadalmi igazságtalanságok miatti felháborodás. Cikket is írt ifjú értelmiségieknek a felháborodás művészetéről, amiben azt tanácsolja, hogy jól válasszák meg, min háborodnak fel. „Van, aki elviselhetőnek találja, hogy az erős Péter fejbe üti a gyenge Pált – és van, akit az is felháborít, hogy Pál vissza meri ütni Pétert,” írja. Az utóbbi csoportot tartotta veszélyesebbnek: „Az erős Péter támadó ütése és a gyenge Pál védekező ütése számukra egyforma. Ãtni nem szabad, mondják, még visszaütni sem. Az ő szellemük diktálja a közelmúlt egy híressé vált riportcímét, mely így kezdődik: ‘Példátlan brutalitással védekeznek…’ Ők azok, akik egyformán sajnálják a letaglózott borjút és a mészárost, aki izomlázat kap a taglózástól. Ők azok, akik mindkét félnek megértést ajánlanak, mikor az egyik már fojtogatja a másikat, ők azok, akik mindkét féllel szemben megőrzik szigorú semlegességüket, akkor is, mikor a gyengébb már alig piheg az erősebb markában.”
Barátságot ápolt József Attilával és Cserépfalvi Imrével, aki József Attila mellett még egy csomó független, rendszerkritikus hang egyedüli kiadója volt Magyarországon. 1937-ben részt vett a Márciusi Frontban, az utolsó kísérletben a 30-as évek végén egy népfrontos alapokon álló demokratikus tömegmozgalom kialakítására. A Front fiatal írók vezetésével az 1848-as forradalom befejezetlen munkájának folytatását tűzte ki célul. 1938-ban Bálint szerkesztette József Attila összes verseinek első kötetét, amit Cserépfalvi könyvesboltjának kirakatában úgy helyeztek el, hogy a Hazám című vers három sora volt olvasható: „Adj emberséget az embernek/Adj magyarságot a magyarnak,/hogy ne legyünk német gyarmat!”
A 30-as évek második felében, a vihar előtti csendben így írt: „‘A kertet művelni kell’ â mondta Voltaire a ‘Candide’ végén és igaza volt. De az is igaz, hogy vihar közeledik. Lehet, hogy a kert minden virága és minden fűszála halálraítélt. De a kertész ott áll helyén és a gyilkos özönvíz előtt, egy pillanattal még egy kis jótékony vízsugarat bocsát a virágokra és a fűre. Ebben az egész elviselhetetlen, vihar előtti feszültségben csak az a megnyugtató, hogy akadnak még ilyen kertészek.” Ő ilyen kertész volt. Még akkor is művelte a kertjét, amikor sorra fogytak el a lapok, ahová írhatott. Amikor a zsidótörvények sorra fosztották meg az emberi jogaitól és méltóságától. Hitte, hogy a sötétség csak átmeneti. „Nem tudjuk, mi következik majd a tragédia utolsó felvonása után,” írta, „de valószínű, hogy a rend új korszaka kezdődik el, az igazi rendé, amely összefér az igazi szabadsággal, amely véget vet egy emberöltő kegyetlen zűrzavarának, mely világos fogalmakkal épít ismét lakható világot…”
1939 nyarán, amikor már látszott, hogy milyen jövő vár a hozzá hasonlókra, elhatározta magát az emigrációra. Londonba utazott, hogy egzisztenciát teremtsen magának és feleségének. Mivel ez nem ment túl jól, hazajött. Ez nagy hiba volt. Megkezdődött a háború, és ezután már nem tudta többé elhagyni az országot. Többször behívták munkaszolgálatra. Cserépfalvi a brit hírszerzés emberével, Basil Davidsonnal együttműködve ellenállócsoportot hozott létre a német propaganda ellensúlyozására. Bálint és felesége, Csillag Vera segítették ebben. A csoport 1942 áprilisában lebukott, Bálintot és feleségét letartóztatták. 1942 végén végül Cserépfalvival együtt szabadlábra helyezték, de nem örülhetett sokáig ennek. Szabadulása után rögtön a legveszélyesebb ellenzékiekkel együtt „különleges munkásszázadba” osztották és Ukrajnába küldték. Itt lelte halálát, amelynek pontos körülményei ismeretlenek.
Halálának híre megrázta barátait, így Radnótit is, aki így búcsúztatta:
„Drága barátom, hogy dideregtem e vers hidegétől,
hogy rettegtem a szót, ma is elmenekültem előle.
Félsorokat róttam.
Másról, másról igyekeztem
írni, hiába! az éj, ez a rémes, rejtekező éj
rámszól: róla beszélj.
És felriadok, de a hang már
hallgat, akár odakint Ukrajna mezőin a holtak.
Eltüntél.
S ez az ősz se hozott hírt rólad.”
Bálint György öröksége – a szabadság, ami új rendet szül – még most a 21. században is beváltatlan ígéret csupán Magyarországon. Rövid epizódokra voltunk képesek csupán meghonosítani ezt az egzotikus növényt, ami az itteni mostoha politikai éghajlaton rendre kiszáradt. Elszívták előle az éltető nedveket az ugari dudvák és gazok. Most, amikor ismét gyülekeznek a felhők Európa egén, amikor a szabadság növényében alig pislákol az élet, Bálint György humanizmusából és helytállásából erőt meríthetünk mi, mai kertészek. Hiszen „a kertészeknek az a hivatásuk, hogy ápolják a növényeket mindaddig, amíg még van mit ápolni.”



