„Ismerni a saját sötétséged a legjobb módja annak, hogy mások sötétségével foglalkozz,” írta Jung. „Az ember nem úgy világosodik meg, hogy elképzeli a fény alakjait, hanem úgy, hogy tudatosítja a sötétséget. A legfélelmetesebb dolog az, hogy teljesen elfogadjuk saját magunkat. A látomásaid akkor válnak tisztává, ha képes vagy betekinteni a saját szívedbe. Aki kifelé néz, az álmodik; aki befelé néz, az felébred.”
Ha a minap eltávozott filmrendező-legenda, David Lynch filmjeit szeretnénk jellemezni, akkor a „sötét” és az „álomszerű” jelzők bizonyára előkerülnének. Mestere volt annak, miként ábrázolja az emberekben lakó sötétséget. És ezen keresztül próbált eljutni az emberekben lakozó fény ábrázolásához is.
Lynch valahogy úgy volt ízig-vérig amerikai rendező, hogy közben ő volt az egyik legeurópaibb filmes Amerikában. Európai mesterek, Fellini, Godard, Bergman módszereit alkalmazta. De közben szerelmes volt Amerikába. Szerelmébe vegyült egy nagy adag nosztalgia: gyermekkora, az 50-es évek Amerikája iránt rajongott, ami sokszor megjelent a filmjeiben is. Mindvégig ott lakott benne egy kíváncsi, borzongató és gyönyörteli álmoktól kísértett gyerek, aki filmjeiben valósította meg erotikus és horror fantáziáit. Hasonló nosztalgikus viszony fűzi sokunkat az én generációmból a 80-as évekhez – és ez a nosztalgia, egyértelmű Lynch-hatások mellett, megjelent korunk egyik legnépszerűbb sorozatában, a Stranger Thingsben is.
Filmkészítő technikája nagyon közel áll ahhoz, amit tudatos álmodásnak nevezünk. Álmai gyakran átmennek rémálomba, hogy aztán újra álommá szelídüljenek Angelo Badalamenti angyali zenéjére. Álmos amerikai kisvárosok mosolygós és szolgálatkész lakói szörnyű titkokat rejtegetnek. Los Angeles unalmas éjszakai utcáin kívülről szürke éjjeli mozik, lokálok nyílnak, amik gyakran szürreális élményeket tartogatnak a betérőknek. A banális és teljesen hétköznapi felszín megtévesztően vékony jegén járva az óvatlan utazó könnyen beszakad a sötét mélységbe. Ahol különös interdimenzionális helyek, groteszk lények, dülledt hüllőszemek, törpék és óriások várják, hogy a hollywood-i happy ending helyett kurtán-furcsán vessenek véget a történetének.
Karakterei, főhősei a felszínen játszák a szokványos szerepeiket és konvencionális életet élnek, de szinte mindig jóval hosszabb árnyékot vetnek, mint ami az elsőre látszik belőlük. És Lynch élvezetét lelte abban, hogy megborzongassa a tisztes TV-néző polgárt: vajon a mi árnyékunk milyen hosszú? Vajon merünk szembenézni vele? Vajon nem lakozik-e valahol bennünk is egy Bob?
Valahogy elképzelem, ahogy a halála után beballagott a Vörös Szobába, és mielőtt még eltűnt a bársony függönyök mögött, visszanézett ránk, azzal a jellegzetes, túl sokat tudó tekintetével, amiről nem tudod eldönteni, hogy mosolyt vagy fenyegetést tartogat. Az álmodó befelé nézett és felébredt – itt hagyta nekünk a talányt.
