Neil Gaiman az egyik kedvenc kortárs fantasy íróm. Hihetetlenül kreatív elmével áldotta meg a sors, nem egy kellemes olvasmányélményem – és most már filmélményem – kapcsolódik hozzá. Vannak azok az írók, akiknek a történetei olyan hátborzongatóan furcsák és mégis olyan különösen ismerősek, főhőseikkel mintha már találkoztam volna a saját álmaimban – na hát az ő történetei ilyenek. Emberileg is baromi szimpatikus volt. Az egyáltalán nem lepett meg, hogy egy ilyen írónak a szexuális élete sem éppen hagyományos, hanem, hogy úgy mondjam, tele van mindenféle kinky dolgokkal. Amivel szerintem nincsen semmi gond, csak egy prűd ember találhat kifogást a nem hagyományos szexuális vágyakban. Ez csak és kizárólag rájuk tartozik. Egészen addig, amíg azok két felnőtt ember konszenzuális játékát képezik.
Megmondom őszintén, hogy amikor elolvastam a sajtóban a frissen megjelent vádakat vele szemben, akkor az első reakcióm az a hitetlenség volt. Na ne már. Őt is? Biztos csak felfújták az egészet olyanok, akik abból akarnak hírnévre szert tenni, hogy bálványokat döntenek le. Biztos csak nem értik, miről szól a BDSM. Ösztönösen mentségeket kerestem neki – hiszen egy számomra olyannyira kedves figuráról van szó. De aztán tovább olvastam. És elszörnyedtem. Mert a mentségeim sajnos összeomlottak, mint a kártyavár.
Nem egy nő vádolja Gaimant – hanem 8. Akik egymástól függetlenül, nagyon hasonló sztorikkal álltak elő. Annak az esélye, hogy itt egy összebeszélős összeesküvésről van szó, elég minimális. És a kép, ami a történetekből kibontakozik Gaimanról, lelombozó. Még akkor is, ha csak a fele igaz, amit állítanak. És egyáltalán nem azért, mert szereti a BDSM szexet. Gaiman úr, aki milliárdos és világhírű, ugyanis simán megtehette volna, hogy talál magának egy konszenzuális partnert a fura vágyaihoz az interneten. És hogy talál professzionális baby sittert a gyereke mellé. De nem. Ők inkább fiatal, egzisztenciálisan kiszolgáltatott helyzetben lévő rajongókat toborztak, hogy lakjanak náluk és vigyázzanak a gyerekükre. És ezeknek a fiatal nőknek a bizalmával élt vissza (amit nem is tagad egyébként).
Állítja persze: hogy minden konszenzuális volt köztük. Még vissza is olvasta az üzenetváltásaikat. De vajon egyáltalán beszélhetünk-e konszenzusról például egy olyan fiatal leszbikus (!) nő esetében, aki az utcán aludt, mielőtt a Gaiman házaspár a házába fogadta? Aki, ha elutasítja híres és gazdag író úr szexuális közeledését, akkor mehetett volna megint a padon aludni a parkban? Ez egy borzasztóan aszimmetrikus kapcsolat, és ha Gaiman ennek az egész helyzetnek az aszimmetriáját nem ismerte fel, akkor totál érzéketlen. Ha pedig felismerte, de kimondottan ennek ellenére is csinálta, akkor szívtelen genya. Én egyébként sajnos ez utóbbira tippelek. Sajnos a nagy vagyon és a hírnév együtt jár azzal, hogy egyes emberekben megerősödik az a tudat, hogy ők megtehetik. Hogy nekik ez jár. Hiszen mindenki őket irigyli és rájuk vágyik – tegye össze a két kezét a kiscsaj, hogy leereszkedem hozzá. És ez nem elkülönült eset volt, nem fiatalkori botlás – hanem egy érett, beérkezett férfi sorozatosan elkövetett visszaélése, több nővel.
Hát így. Biztos jönnek majd Gaiman hívei, akik védelmükbe veszik, akik szerint mindez csak megalapozatlan vádaskodás, mind a nyolc nő csupán egy perc hírnévre vágyó ribi, minek mentek oda, ez csak kink shaming, várjuk meg a bírósági eljárás eredményét, megilleti az ártatlanság vélelme és előkerül a mentegetési eszköztár összes többi kelléke. Hogy a jogi részét Gaiman szuperdrága ügyvédei majd elsimítják valahogy, arról nekem kevés kétségem van. De aki ezt az egészet kizárólag a törvények szemüvegén keresztül nézi, az saját magát is becsapja. Mert az ún. igazságszolgáltatás rendszere is aszimmetrikus. Nem mindegy, milyen erőforrásokkal és ügyvédekkel vágsz neki, és az ilyen esetek egyébként is jogilag elég nehezen bizonyíthatók. Én azt gondolom, hogy vagyunk elég sokan, akik most nagyot csalódtak Gaimanban. Becsapva érezzük magunkat. Meghasonulva a Gaiman időtállóan kitűnő regényei és novellái, az azokból készült sorozatok iránti rajongásunkkal, és a szomorúsággal, hogy emberileg nem állta ki az idők próbáját. Ezzel kell nekünk most kezdeni valamit. Nem kollektív, kötelező canceling-el. Szerintem nem az a megoldás. De mindenkinek a saját lelkiismerete szerint.
