„Az újév jól kezdődött, adja az Isten, hogy így is folytatódjék,” írta haza anyjának a Don kanyarból 1943. január elsején keltezett levelében Bíró Miklós fiatal ügyvéd, munkaszolgálatos. A dédnagybátyám. A levelet az anyjának címezte, az üknagyanyámnak. Amiatt örvendezett, hogy az új év első napján levelet kapott a családjától.
Ezekről a sorokról bizonyára sokaknak Rejtő Jenő emlékezetes utolsó szavai jutnak eszébe, aki ugyanezen a napon, 43 január elsején, így szólt a társaihoz Voronyezsben: „Na ez az év is jól kezdődik!” Még aznap halálra fagyott.
Amikor a dédnagybátyám ezt a levelet írta, Rejtő Jenővel ellentétben még nem fenyegette közvetlen életveszély. De sajnos az újév neki sem tartogatott semmi jót. Ez lett az utolsó éve.
82 évvel ezelőtt, 1943. január 12-én a szovjet hadsereg megindította a nagy támadást a Don folyó kanyarulatában magát beásó magyar 2. hadsereggel szemben. Valahol ott volt a dédnagybátyám is. Hogy pontosan mi lett a sorsa, azt máig sem tudom – a szovjet fogságba kerültek listáján volt egy Bíró Miklós nevű, aki járványban pusztult el még abban az évben. Talán ő volt az. De az is lehet, hogy már ott, a nagy tülekedésben lelőtték, megfagyott, esetleg agyonverték a keretlegények. Aki megnézte Sára Sándor dokumentumfilmjét, az nagyjából képben van, milyen körülmények között folyt a „rugalmas elszakadás” a Dontól.
Olvasom, hogy szülővárosomban, Kecskeméten a „hősi” halottakra emlékeztek, ahol a szónok kijelentette: „a magyar katonák és munkaszolgálatosok mindent elviseltek: a fagyot, az éhezést, a sérüléseket, mégis kitartottak.” És bár sokan nem tértek haza, „örök példaképek maradtak nemcsak a harctéren, hanem a háború borzalmaitól elcsigázott lelkek számára is.”
A politikai emlékezet tehát egyrészt próbálja jótékonyan összemosni, feloldani a Don-kanyarban elesett honvédokat és munkaszolgálatosokat. Másrészt pedig elhelyezni őket valamiféle harcos nemzeti hősi panteonban. Nem tudom, ki hogy van ezzel, de nekem minden sejtem berzenkedik ez ellen. Nem, sajnos ezek az emberek nem a hazájukat védték. És sajnos nem is hősök. Áldozatok – elsősorban a saját államuk, a saját hazájuk áldozatai.
A saját hazájuk küldte ki a honvédeket rosszul felszerelve a náci birodalom hódító háborújába. A munkaszolgálatosokat rongyosan, fegyvertelenül kergették ki a keleti frontra. Először még megfosztották őket minden joguktól és emberi méltóságuktól. Aknamezőkre kergették, futóárkot ásattak velük és tízórás éjjeli őrségre küldték ki őket a mínusz 20-30 fokos orosz télben. Ãtötték-verték, alázták, éheztették őket. Egyetlen bűnük az volt, hogy zsidónak születtek. Ők lennének a hősök?
„Nevessetek ki, nem bánom, de be kell vallanom, az éjjel megsimogattam a leveledet és megcsókoltam, mintha Te lettél volna, hiszen a sorok között a te lelkedet, a te értem aggódó és engem féltő szíved dobogását éreztem,” írta a dédnagybátyám.
Én biztosan nem nevetlek ki most, évtizedekkel később. Hiányt, sebet hagytatok magatok mögött a családjaitokban – és bennünk, az utódokban. Fájdalmat és gyászt cipelő dédanyák, nagyanyák, anyák, testvérek, lányok és fiak adták tovább a keserű hiányt az utódoknak. Szőnyeg alá söpörték, elhallgatták, de cipeljük tovább a Don-kanyar kóbor szellemeinek a keresztjét mi is. Függőségek, depressziók, öngyilkosságok, különféle örökletes nyavalyák és önpusztító népbetegségek: ott vagytok ezekben Ti is, még ha nem is tudunk róla. A fehér hóviharban félig elfagyott lábbal hazafelé botorkáló alakjaitok kísértenek minket az álmainkban.
Ideje megpihennetek- ideje hazatérnetek bennünk.
