„Akik most el akarják zavarni Orbán Viktort, fizessék ki a rezsicsökkentésnek köszönhető megtakarításokat” – mondja Lánczi András.
Én is kérnék valamit, Lánczi úr! Ön, aki Orbánt hatalomban akarja tartani, sőt, komoly felelőssége van Orbán hatalomban tartásában, vajon nem akar nekünk pár dolgot visszaadni?
Először is, fizesse vissza azt az alsó hangon is 1500 milliárd forintnyi EU-s támogatást, amit eddig mi, magyar adófizetők elbuktunk az Orbán-kormány ámokfutása miatt.
De ez még nem is a legtöbb pénz, amit elbuktunk. Hiszen ott van az a sokezer milliárdnyi közpénz, ami az elmúlt 15 évben az Orbán-családhoz köthető „vállalkozók” zsebébe vándorolt. Közbeszerzések, uniós források, magántőkealapok, állami támogatások, állami vagyonátadások, állami reklámköltések, társasági adókedvezmények, Matolcsy-alapítványok – a közpénz kitalicskázásának a fondorlatos módszerei megszámlálhatatlanok. Ezt vajon ki fizeti vissza?
Pedig ahogy cinikusan megjegyezték: ez nem korrupció, ez a rendszer lényege.
Na most gondoljunk csak bele, hogy mennyi kórházat, iskolát, egyetemet és egyéb közintézményt lehetett volna építeni, felújítani, támogatni, ha mindez a pénz nem került volna át a döbrögik zsebébe, vagy folyt volna el teljesen értelmetlen kirakat-beruházásokra. Mint amilyen a budai vár csilliárdos felújítása, vagy a századik üres stadion. Ebből a forrásból az elmúlt 15 évben nem csak az egészségügyet lehetett volna megreformálni, de gyakorlatilag meg lehetett volna szüntetni Magyarországon a mélyszegénységet! Hogy akkor most az olyan „aprócseprő” ügyekről már ne is beszéljek, mint a hajléktalanság, az alkoholizmus vagy a családon belüli erőszak.
Olyan irdatlan pénzekről van szó, amiket az átlagember felfogni sem képes. Az Orbán-haciendán szaladgáló milliós zebrákat még csak-csak felfogja. Meg az arany WC-kefét. De száz- és ezermilliárdokat? A magyar lakosság túlnyomó többsége teljesen fogalmatlan, hogy az mennyi. A harcosok klubjában csápoló nyugdíjas nénik főleg.
De ne is csak a pénzről beszéljünk itt, Lánczi úr! Nem csak pénzt buktunk el mi itt az elmúlt 15 évben.
Veszítettünk embereket is: vajon ki tudja akár csak felmérni is azt a kárt, amit annak a rengeteg tehetséges embernek a távozása okozott, akik a fojtogató politikai klíma elől Nyugatra vitték a tudásukat és a tehetségüket?
Vajon ki hozza helyre azt a kárt, amit a jogállam szétverése, a civil társadalom vegzálása, a kisebbségek jogfosztása okozott?
Hány intézményt, szellemi műhelyt, hány közösséget, munkahelyet vert szét ez a rendszer. Hány és hány tehetség került parkolópályára, hogy helyét középszerű de lojális senkik foglalják el?
Vajon ki fogja begyógyítani ennek az országnak a láthatatlan sebeit, amit az évtizedek óta folytatott megosztó gyűlölet-propaganda, vagy éppen a kormányzati dilettantizmus ejtett?
Vajon ki fogja helyreállítani Magyarország nemzetközi hírnevét a világ szabadságszerető közvéleménye szemében, ami a béka segge alá került? És még folytathatnám a sort.
Ezek a károk, bár pénzben nehezen kifejezhetőek és a lakosság többsége által talán még nehezebben felfoghatóak – de legalább olyan tetemesek, mint az állami kleptokrácia által okozott anyagi kár.
Volt egyszer egy fiatalember, aki 1989-ben Nagy Imre és társai újratemetésén a forradalom ismeretlen áldozatainak emlékét őrző hatodik koporsóról azt állította, hogy abban nem csupán egy legyilkolt fiatal fekszik – hanem „a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja, hány évünk is ott fekszik.”
Nos, ez az egykori fiatalember lett az, aki nem csak a mi elmúlt 15 évünket tette koporsóba, de az elkövetkező éveinket, évtizedeinket is. Amiket, még ha meg is bukik Orbánbasi, azzal fogunk tölteni, hogy azokat a károkat felmérjük és helyreállítsuk, amiket ő okozott.
Hát így, Lánczi úr. Ne röhögtessen itt minket „rezsicsökkentéssel” – ha itt valódi elszámoltatásra kerül sor, akkor garantálom, hogy önök fognak nagyon rosszul járni…
