Őrültség, őrültség, de legalább van benne rendszer – mondják most egyes elemzők arról, ami legtöbbünknek egyszerű ámokfutásnak tűnik. Mármint az, amit az amerikai elnök művel a világgazdasággal. Mert a hívei mást látnak ebben, mint puszta pszichotikus ámokfutást. Kísérletet arra, hogy megállítsa az időt. Mintha erővel megpróbálná visszaforgatni a történelem kerekét. Vissza, egy idealizált múltba. Mondjuk az 50-es évekbe. Amikor még vígan füstöltek a gyárak kéményei Amerikában és Európában, mert az ipart még nem telepítették át Kínába. A fiúk a bányában és a gyárban melóztak, a lányok meg otthon főzték nekik a vacsorát és nevelték a gyereket. Mert a férfiak még igazi férfiak, a nők még igazi nők voltak ebben az idilli múltban. Kockás ing és csipkés kötény. Vasárnap templom. Mindenki tudta, hol a helye.
Milyen ironikus, hogy sokáig a keresztény konzervatívok éppen az indusztrializáció ellen lázadtak. Meg nem történtté próbálták tenni az ipari forradalmat. Vágytak vissza abba a korba, amit felvilágosult elmék „sötét középkornak” neveztek. Ami az ő fejükben valamiféle romantikus fantasy-világgá nemesült. Az ipari világba belefáradt álmodozók csinosítgatták, szépítgették ezt az idealizált középkort, ami a valóságban persze soha nem létezett. Amikor még az évszakok váltakozása határozta meg a paraszt életét, és nem tömték tele a fejét mindenféle lázadó eszmékkel, mint hogy meg kell tanulniuk írni-olvasni. Manapság ellenben a múlt-idealizálók célkeresztjébe éppen az indusztriális aranykor került. A jóléti állam, az emberi jogok, a globalizáció és gender és mindenféle istentelenségek előtti valójában, amelyekre minden rosszat visszavezetnek.
Egykor a konzervatívok lázadtak a modern világ ellen – manapság a modern világ védelmében lázadnak valami ellen, amit ők „posztmodernnek” neveznek. Persze valójában csak ők is részei a posztmodernnek, de psszt. Ezt nem szeretik hallani. Ez az egész görcsös igyekezet az idő visszafordítására, a tradwife influencerek, a MAGA-maoisták dühe az értelmisséggel szemben, JD Vance „vidéki balladája” és a többi: mind egy soha nem volt múltba révedező torz grimasz, ami ráfagyott a társadalom arcára. Külsődleges pózok, felszínes allűrök. Mint ahogy a dzsentri modorossága próbált annak idején életet lehelni a hanyatló feudalizmusba. Nem elég, hogy ez az egész borzasztó hiteltelen és hamis, de egyben terméketlen és káros is. Nem, nem fogunk tudni visszatérni valamiféle idealizált induszrtriális korba, nem tudjuk visszafordítani a globalizációt, nem küldhetjük vissza a fiúkat a bányába, a lányokat a konyhába. Ráadásul meggyőződésem, hogy a hamis nosztalgikus érzelgés ellenére ha ez valóban megtörténne, egy-két éven belül mindenki visszasírná a korábbi életét. A gond az, hogy ez a nagy történelem-visszafordító emberkísérlet most éppen olyan idiótaság, mint amikor Mao elnök meghirdette a Nagy Ugrást az ismeretlenbe. Tudjuk, milyen eredményekkel.
Jó lenne, ha végre magához térne a világ ebből az őrületből. Ha lerázná magáról a Cippolák delejes bódulatát. Igen, ez a mai világ valóban rengeteg kihívást hordoz magában. Szorongunk a jövőn: a klíma-katasztrófán, a digitális kommunikáció beszűkítette az emberi kapcsolatainkat, a fiatalok mentális problémákkal küzdenek, soha nem látott szuperdrogok és vírusok pusztítanak, háborúk, diktatúrák és terror fenyegetnek. De a hamis nosztalgiák, a régi kor árnyain való visszamerengés helyett végre összevethetnénk messze jövendővel jelenkort. Ha nem így teszünk, a világ nem egy idealizált múltba, hanem egy digitális középkorba és technofasizmusba süllyed le. Reális, pragmatikus, emberséges válaszok kellenek a huszonegyedik századra. A világot nem még jobban széttöredelni kell a „szuverenitás” jegyében, hanem mindennél jobban szükségünk van a nemzetek közötti összefogásra. Tudományra, műveltségre, emberi jogokra és jóléti államra. Egy csónakban evezünk – mi, a Föld, az emberiség. Ideje felismernünk ezt a felelősséget.
Kérlek, ha tetszenek neked az írásaim, támogasd az adód 1%-ával és rendszeres adománnyal a Drogriprotert!
