Vannak azok a pillanatok. Amikor úgy érzed, hogy az élet teljes. Körülötted mindenből valósággal túlárad a jelentés. Te is helyeden vagy és igazán fontos, amit teszel. Egy izgalmas kozmikus dráma részese vagy. Főszereplő. Minden mindennel összefügg.
És vannak azok a másfajta pillanatok. Amikor úgy érzed, hogy kiüresedett a világ. Körülötted a dolgok unottan ásítanak rád, mint nézők egy Zs-kategóriás sitcom huszadrangú tucatszereplőjére. Amit teszel, azt akár Sziszifusz is tehetné. És minden olyan beszűkült, minden mintha magába lenne záródva, a remény nélkül, hogy lehet más.
Sokan azt hiszik, hogy az élet feladata az, hogy megpróbáljunk minden egyes pillanatot – vagy legalábbis a pillanatok megfelelő kritikus tömegét – olyanná tenni, mint amilyen az első. És próbáljuk minél kisebbre csökkenteni az utóbbiba tartozó pillanatok számát. És minél jobb az arány, annál jobb az életünk.
De valójában az, amit szellemi fejlődésnek, „spirituális útnak” nevezünk, az sokkal inkább azt jelenti, hogy megtanulsz mit kezdeni az utóbbi kategóriába tartozó pillanatokkal. Anélkül, hogy gyűlölnéd őket, hogy görcsösen próbálnál szabadulni tőlük, és miközben eltelnek, te folyamatosan már egy másik pillanatban szeretnél lenni, a múltban vagy a jövőben.
„Ne vesztegesd el a szenvedésed,” mondja Joseph Goldstein meditációs oktató. Minden pillanatban ott van a tanítás. Thich Nhat Hahn szerint pedig a spirituális fejlődés ott kezdődik, hogy amikor mosogatod az edényeket – akkor mosogasd az edényeket. Légy jelen. Nem könnyű. De ha ez legalább már eszedbe jut mosogatás közben, akkor az már jó jel.
