Ma reggel kaptam a szomorú hírt, hogy egy ukrán évfolyamtársam, akivel együtt tanultunk a CEU-n, Szerhij Ribak, hősi halált halt a fronton. Nála szelídebb, csendesebb srácot keresve sem találhattunk volna. Középkori történelmet tanultunk, együtt bogarásztuk az egyházatyák latin, görög szövegeit. Az év, amit a CEU-n töltöttünk, a kegyelem éve volt. Egy csapat különböző közép-kelet európai országokból érkező, különböző nyelveket beszélő fiatal egymásra talált. Életre szóló barátságok szövődtek. Én egy év alatt többet tanultam a szomszédos országok kultúrájáról és mentalitásáról, mint egész életemben. Rájöttem, hogy bár földrajzilag közel vagyunk, mégis, alig tudtunk valamit egymásról. Pedig rengeteg közös van bennünk.
Azon felül, hogy Magyarország nemzetközileg legversenyképesebb akadémiai intézménye volt, ez volt a CEU legnagyobb értéke: hidakat épített a nemzetek közé. Soha nem bocsátom meg, hogy lerombolták. Akkoriban azt hittük, hogy küszöbön áll egy új, egységes Európa, ahol a határok eltűnnek és megszűnik a törzsi ellenségeskedés. Csendes és elmélyült akadémiai életre készültünk ebben az új Európában – de ez végül nem adatott meg. Azt álmomban sem gondoltam, hogy Európa megint háború előtt áll. Amikor Oroszország 2022-ben lerohanta Ukrajnát, mind a két ukrán évfolyamtársam önként jelentkezett a seregbe. Szerhijnek felesége és három gyereke volt: megtehette volna, hogy mentességet kap a katonai szolgálat alól. De ő a hazája védelmét választotta. Ez a csendes, szelíd srác, szilaj harcosnak bizonyult. Törzsőrmesteri rangra emelkedett a fronton. 2024-ben érte a halál.
Mióta meghallottam, hogy meghalt, két érzelem viaskodik bennem. Az egyik a szomorúság, a veszteség miatt. És hogy három gyereke apa nélkül nő fel, örök hiánnyal a lelkében. De van ott más is. A düh. Ami abból a szekunder szégyenből fakad, hogy egy olyan ország polgára vagyok, aminek a kormánya mindent elkövet azért, hogy gáncsolja az ukrán nép szabadságharcát, és az orosz diktátorhoz törleszkedjen. Bem József, Kossuth Lajos, Petőfi Sándor ma forognak a sírjukban. ívölteni tudnék, amikor látom, hogy cinikus, pöffeszkedő pofával szónokolnak a „békéről” – mintha Szerhijnek és népének lett volna valódi választása, miután lerohanta egy agresszív birodalom. Hiába próbálják elhitetni, ez nem valamiféle „szláv belháború”, amihez nincs közünk. Érzem, tudom: Szerhij értem, értünk is harcolt. Azért az Európáért, ezért a jövőért, amiről közösen álmodtunk itt Budapesten.
Nyugodj békében, ukrán barátom!
