A hinduk púdzsa asztalnak hívják a házi szentélyekben kialakított kis asztalt, ahová felkerülnek a hívő által tisztelt istenségek, tanítók képei. Ez itt a képen a pár éve elhunyt Ram Dass, a 60-as években LSD-vel kísérletező amerikai pszichológia professzorból lett hindu tanító asztala. Rajta Hanumán, Ganésa és a guruja, Nam Karoli Baba képei. Minden egyes reggelt egy szertartással kezdett: kifejezte háláját azoknak, akik inspirálták a spirituális gyarapodás útján. Azonban az általa mélyen tisztelt alakok mellett helyet kapott egy kakukktojás is: az aktuális nemszeretem politikus figurája. A 70-as években ide került Richard Nixon, élete végén pedig Donald Trump. Vajon miért? Azért, hogy emlékeztesse arra, hogy milyen nehéz is valóban megnyitni az ember szívét és átadni a teljes szerető kedvességnek (metta). Hiszen az ember viszonylag könnyen érez ilyet olyanok iránt, akiket szeret – de amikor egy olyan emberről van szó, aki szinte minden egyes rezdülésével valami bosszantót és ellenségeset tesz, az már más tészta. Pedig gyakran pont az ilyen bosszantó figuráktól tanulhatunk, gyarapodhatunk a legtöbbet az életünkben. „Donald Trump a puszta létezésével spirituális tananyagot kínál mindenki számára,” mondta Ram Dass. Ez ma, második elnöksége idején méginkább így van. Magyarország szintén bővelkedik a bosszantó politikusokban. Akiknek már a puszta megjelenése is heveny utálatot vált ki belőlünk. Volt idő, amikor úgy gondoltam, én aztán soha nem leszek képes olyan meditációs gyakorlatot végezni, ami arról szól, hogy szerető kedvességet kell irányozni az ilyen alakok irányába. „Hogy lehetne ez őszinte, miközben azt kívánom, hogy gebedjen meg?” – gondoltam magamban. És még valami: úgy éreztem, hogy teljesen idióta lennék és feladnám az elveimet, ha jót kívánnék azoknak, akik szinte a puszta létezésükkel is tagadnak mindent, ami nekem kedves és drága. Szabadságot, emberi jogokat. Vajon nem válok-e kollaboránssá azzal, hogy feladom a velük szemben érzett utálatomat? Az utóbbi időben azonban, a politikai támadások kereszttüzében, pontosan ezzel próbálkozom. Elképzelem őket a meditáció közben. „Légy boldog. Légy egészséges. Légy biztonságban. Élj békében.” És a helyzet az, hogy rá kellett jönnöm, felszabadító élmény. Ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy akkor én egy picit is felhatalmazom őket vagy a politikát, amit képviselnek. Hiszen mindaz, ami miatt annyira utálom őket, pontosan abban a rosszindulatban, szűklátókörűségben rejlik, aminek éppen az ellenkezőjét kívánom nekik a metta meditációval. És ezzel semmit sem veszíthetek, csupán a saját indulat-koloncaimat – a saját rosszindulatomat, félelmemet, undoromat. Azt nem mondom persze, hogy tökéletesen sikerül. Azt sem, hogy egyébként nem örvendeznék, ha egyik-másik kapna egy szívrohamot. De a gyakorlat határozottan könnyít a lelkemen. A nyilvánosságban ettől egy picit sem veszítettem el azt a lendületet, amivel kritizálom őket és a politikájukat. Sokan összetévesztik az együttérzést és a kedvességet a semlegességgel és a gonoszság passzív eltűrésével, a közömbösséggel. Ez nem így van. De nem mindegy, hogy a lázadásunk, az ellenállásunk, a kritikánk miből fakad, mire épül. Ha csak tükrözzük azt a rosszindulatot, ami az általunk utált politikusokban rejlik, ha csak erre a dacra építünk, akkor előbb-utóbb ki fogunk égni. Ennél több kell. Azt gondolom, hogy aktivistaként a változásnak, amit szeretnénk látni a világban, bennünk kell elkezdődnie.
(note to myself)
