Ha egy valamire megtanított a gyerekem érkezése, akkor az alázatra biztosan. Bárki is légy: ha túl magabiztos vagy a lelki/spirituális fejlődéseddel kapcsolatban, akkor biztos lehetsz abban, hogy egy gyerek alaposan megtépázza majd az arroganciádat.
Előtte azt hittem, már jó úton járok egy kontemplatív, elmélyültebb élet felé. De rá kellett jönnöm, hogy nem is olyan könnyű úgy elmélyült, kontemplatív életet élni, ha az embernek folyamatosan egy kisgyerek szükségleteit, figyelemigényét kell kielégítenie. Ha a magadra fordítható „me time” minimálisra csökken.
Előtte azt hittem, a feleségemmel a mi kapcsolatunk már túl van a megrázkódtatásokon, hiszen hosszú évek alatt összeszokott páros vagyunk. Nem számítottam rá, hogy egy kisgyerek érkezése ilyen könnyen képes magát a szülőt is visszalökni egy óvodás érzelmi szintjére. És hogy az óhatatlanul felgyülemlő érzelmi magasfeszültség a gyereken kívül elérhető másik legkézenfekvőbb felületen talál levezetést, mint valami villámhárítón: a másik szülőn.
Persze az segít, ha mindkét szülő dolgozik magán (én például meditálok). És a kapcsolaton. Van például egy olyan módszer, ami sokat képes segíteni abban, hogy az ilyen konfliktusokat, ha nem is teljesen megelőzzük (mindig is gyanúsak voltak azok a párok, akik konfliktusmentességgel hencegtek), de fel tudjuk dolgozni és gyarapodjunk belőle. Akár van gyerek, akár nincs. Ez a módszer a reflektív meghallgatás.
Meghallgatni persze jó esetben egyébként is meghallgatjuk egymást. Hiszen halljuk, ahogy a társunk panaszkodik. De valóban meg is halljuk, meg is értjük azt, amiben van? Ez már egyáltalán nem biztos. Alaphelyzetben ugyanis miközben a másik panaszait, vádjait hallgatjuk, máris azon jár az eszünk, hogy mivel fogunk riposztozni, visszavágni, visszavádolni, relativizálni, zárójelbe tenni. Még be sem fejezte a másik a gondolatmenetét, a mi fejünk már a válaszon jár.
Győzni akarunk a beszélgetésben. Nem pedig megérteni a másikat. Ezt egy buddhista tanító úgy nevezte: ragadozó meghallgatás. Hiszen lesben állunk, mint egy ragadozó, hogy lecsapjunk a másik nyitva hagyott kiskapuira, a lecsapatlan labdákra, a logikai ellentmondásokra. Azt akarjuk, hogy mi kerekedjünk felül. Vannak emberek, akik teljes indulat-transzba képesek esni egy ilyen vita alatt: traumatikus beidégződések ezek.
A reflektív meghallgatás teljesen eltérő mindset-et igényel. Az egész egyszerűen hangzik: fel kell adnod azt a beépült reflexet, hogy meghallgatás közben már a válaszon töprengj. Oda kell figyelned a másikra, és a cél nem az, hogy győzz a vitában, hanem az, hogy megértsd a másikat. Méghozzá jól értsd meg, nem pedig azzal a hozzáállással, hogy jaj ezt már ezerszer hallottam, mindig ugyanez. Hanem nyisd meg az elméd és a szíved. És miután meghallgattad, félbeszakítás nélkül, ne rögtön reagálj rá, hanem foglald össze a saját szavaiddal, hogy mit mondott a másik. És mit érzett a másik. És a másik elmondhatja, jól értetted-e meg.
Ez a gyakorlat rákényszerít arra, hogy megdolgoztassuk az empátiás képességünket. És bár könnyűnek hangzik, rá fogsz jönni, hogy borzasztó nehéz úgy hallgatni a konfliktus másik oldalát, hogy ne próbálj rögtön védekezni, ellenkezni, hozzátenni a saját oldaladat. Ellenben mindig megéri. Megéri felfüggeszteni, zárójelbe tenni a saját reaktivitásodat, és reflektálni, tükrözni a másikat. Nem kell persze örökre: csupán egy kis időre. Utána reagálhatsz is. De csodákat tud művelni egy pár kommunikációjában ez a reflexió.
„A szeretet nem más, mint megértés,” mondta Thich Nhat Hanh vietnámi buddhista mester. Milyen igaza volt!
Ha adnak valamit a Drogriporter írásai, kérlek, adj Te is – ezekben a nehéz időkben különösen sokat jelentene, ha nekünk adnád idén az adód 1%-át, és beállítanál adományt az oldalunkon, tőled minden kis támogatás aranyat ér!
