Ha van színdarab, amit különösen izgalmas bábszínházban előadni, hát az a Peer Gynt. Ezt kellett megállapítanom, miután megnéztem a Budapest Bábszínház Peer Gynt előadásának főpróbáját. Ibsen darabja sokáig egy megfejtendő rejtélyként állt előttem – pont mint a hagyma, aminek a héjait fejtve a főhős próbálja megtalálni a központi magját. Ami nem létezik. Mi is ez a darab? Pszichedelikus látomásokba oltott folklór? Romantikus pszichológiai tanmese? A modern ember Odüsszeiája? Nem egy könnyen emészthető mű.
Főhőse, Peer norvég népmesék furfangos, nagyotmondó tökfilkója, aki folyamatosan kiszínezi a valóságot. De egyben tragikus, modern hős is, aki folyamatosan menekül a valóság elől – hol tündérek, manók világába, hol egzotikus tengeri utazásokra. Keresi magát. Görcsös törekvésében, amivel próbálja elérni, hogy valaki más legyen, mint aki, mindannyian magunkra ismerhetünk bizonyos mértékig. Bizonyos mértékig: hiszen Peer a szélsőségig hajszolja az önmegtagadást. Nem egy ember lakozik benne.Úgy váltogatja az identitásait, mint más a ruháit. És mint írtam, a bábszínház kiváló lehetőségeket nyújt arra, hogy ezt a lehasítást, ezt a váltogatást, ezt a keresést művészi eszközökkel kifejezze.
Kezdjük mindjárt azzal, hogy Peert, a bábot négy különböző életkorú színész mozgatja – akik a négy különböző életkorú Peert játszák el (mindegyik kitűnően). A báb és a bábot mozgató játékosok interakciója különös pszichológiai feszültséget teremt a lehasított szelfek ábrázolásához. És eközben fel-felcsillanak azok a szentenciák, amiket Ibsen egyfajta ragyogó spirituális drágakövekként rejtett el a szövegben (Kúnos László és Rakovszky Zsuzsa új fordításában). Amelyekről, tegyük hozzá, külön-külön, önmagukban is különálló tanulmányokat lehetne írni.
Ezeken a bölcsességeken keresztül Ibsen megosztja velünk az életfilozófiáját, amelynek a középpontjában az „ember, légy önmagad” mottó áll. Amelyet folyamatosan próbál elhomályosítani a manók mottója: „manó, légy önmagadnak elég”. Magyarul az emberi létezés lényege a hiteles (autentikus) létezés, a valós önmagunkkal, a hiteles énünkkel való kapcsolatban élés. A nehezebb és az egyenes út – ami helyett az ember mindig hajlamos a „manók útját”, a görbe, könnyebb utat választani. Ami megelégszik a felszínnel, a túlélés vagy a gyönyör érdekében való alakoskodással, és megkerüli a hiteles ént. Mert ott bent borzasztóan fél saját magától – és szégyelli azt, aki. Erről szól minden küzdelmünk, szenvedésünk: hogy elveszítjük önmagunkat, csak hogy nem várt helyen találjuk meg újra. A darabban ezek a szenvedések és küzdelmek a mai korra vetítve jelennek meg, a kriptovaluta-üzelmektől a kokain-szippantó (zseniálisan ábrázolt!) fegyverdíleren keresztül a hamis prófétáig.
De vajon mi is ez a hiteles én és hol találhatjuk meg? Ezt jelképezi a híres jelenet, amikor Peer hagymaként próbálja lehántani saját magáról az élete során ruhaként magára öltött identitásokat. Aki járatos a keleti filozófiákban, annak nem kell ecsetelni, hogy ez a hagymahéj-hántás milyen párhuzamokkal rendelkezik. A Buddha egyik legfontosabb tanítása az anatta (nem-én), ami gyakorlatilag nagyon hasonló ehhez. Az ember hajlamos azonosítani magát az érzékei által előállított valósággal, de ha őszintén magába néz, akkor rá kell jönnie, hogy nincs egy olyan állandó lényege, esszenciája, amihez ragaszkodhatna. Folyamatok, változások, áramlások vannak benne, ezek hol kötegekbe rendeződnek, hol széthullanak. A hagyma héjainak lehántása után az ember rémülten fedezi fel: nincs mag.
És mégis: vajon akkor mihez horgonyozhatja le az elméje hajóját az ember? Hol találhatja meg a hiteles énjét? Ez a kérdés kínozta Ibsent és főhősét. És Ibsen/Peer végül megtalálja erre a választ, miután élete végén találkozik ifjúkori, elhagyott szerelmével, Solvejggel (akit szintén különböző életkorú színésznők játszanak el): az ember nem szeparált, különálló sziget. Lényegét nem önmagában találhatja meg, hanem másokkal való kapcsolatában, mások relációjában. Az életednek csak úgy adhatsz valódi tartalmat, jelentést, ha másoknak hitet, reményt és szeretetet adsz.
