A kiégésről szinte mindig munkahelyi környezetben beszélünk, pedig van egy másik, legalább annyira fontos formája: a szülői kiégés, írja a Guardian mai cikke (belinkelem alul). Ez akkor következik be, amikor a szülő úgy érzi, hogy eddig és ne tovább, nem bírja ezt már idegekkel. Hogy tényleg mennyire az idegekről van szó, azt egy 2020-as kutatás is bizonyította: a szülői kiégésben szenvedők hajában 213%-al (!) magasabb kortizol koncentrációt mutattak ki, mint az általános népesség hajában. A kortizol ugye a stresszhormon, amire mértékkel szüksége van az emberi testnek az egészséges működéshez. Azonban amennyiben jelenléte magas szinten állandósul, az egyértelműen káros. A krónikus kialvatlanság és stressz különféle betegségekhez, működési zavarokhoz vezethet. Márpedig az ilyen működési zavarok nem csak a szülőt érintik, de a gyereket is. Egy 15 év kutatási anyagát áttekintő meta-analízis a szülői kiégés és az elhanyagolás, a családon belüli erőszak illetve az öngyilkossági kísérletek között jelentős összefüggést talált. A szülői kiégés vezethet különféle függőségekhez, melegágya a stresszkezelés nyugtatókkal vagy alkohollal történő „kezelésének”.
A gond az, hogy amikor ezekről a problémákról van szó, akkor a társadalmi reakciók még többet rontanak a helyzeten. Nem segít, amikor a szülő olyan életszerűtlenül idealizált képekkel találkozik, amelyek a szülőséget rózsaszín ködbe burkolják. Ha valakinek problémái vannak, akkor ösztönösen elkezdi ezekhez mérni magát: mindenki másnak megy ez, biztos én vagyok a szar anya/apa. De nem segítenek azok a kárörvendő, érzéketlen megnyilvánulások sem, amik a személyes döntését célozzák meg: „Minek kellett akkor az ilyennek gyerek?” „Te akartad, nem?” És hasonlók. A wine moms-ról szóló posztom alatt is felmerült a kommentekben, hogy ez is csak arról szól, hogy „ekézzük az anyukákat” – hát nem. Pont ellenkezőleg: arra kell felhívni a figyelmet, hogy attól, hogy valakinek problémái vannak, hogy kiégett, és ezt fel/elismeri, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy automatikusan rossz szülő. Ahogy Brené Brown is írja, a szégyen burjánzik, ha titkolózással, ítélkezéssel veszik körül, de elpusztul, ha együttérzéssel locsolják meg.
Minden szülő más csomagot cipel és más lehetőségekkel rendelkezik. Van, aki jobban bírja az otthoni egyedüllétet a gyerekekkel, van aki nehezebben. Van, aki képes egészséges módon feldolgozni a stresszt, van aki pedig erre rossz mintákat hozott. Van, akinek sokat tud segíteni a nagyi, van akinek senki sem segít. Van, ahol apu végez házimunkát, máshol meg elvárja azt is, hogy elé rakják a meleg vacsorát. És még ezernyi más szempont van, ami befolyásolhatja, hogy kiégünk-e szülőként vagy sem. Manapság, amikor nukleáris családokban neveljük a gyerekeket, jóval többen égnek ki, mint a régi korokban, amikor a nagy család élt egy fedél alatt és a szülői terhek megosztása könnyebb volt. Ráadásul a mi világunk egyszerre követeli meg a szülőtől, hogy nyújtson 100%-ot otthon és a munkahelyén is, ráadásul még bűntudatot is ébreszt bennünk, ha nem elég színes és szociális az életünk. Van egy tényező, ami a kutatások szerint a külső körülmények, lehetőségek mellett egyértelműen hozzájárul a kiégés súlyosbodásához: a perfekcionizmus. A görcsös vágy, hogy mindig mindent tökéletesen csináljunk, ahogy az a nagy könyvben meg van írva.
Ezt a perfekcionizmust segíti elő manapság az is, amire szintén a wine moms-os posztom kommentjében utalt az egyik anyuka: hogy manapság mindenért csak az anyát teszik felelőssé. Tök jó, hogy ilyen sokat beszélünk ártalmas gyermekkori élményekről, traumákról és ezek szerepéről a későbbi lelki problémákban, függőségekben. De egyben ez egy csomó szülő számára azt jelenti, hogy folyamatos idegfeszültségben él: vajon mit fogok elrontani?Úgy érzi, hatalmas felelősség nehezedik a vállára. A közösségi média, a netes babás magazinok tele vannak olyan írásokkal, hogy mit és hogyan tud elrontani az anyuka az etetéssel, az altatással, hogy a jó szülő ide meg oda viszi a gyerekét, ilyen és olyan dolgokat vesz meg (erre épül a babaipar). A szülőben óhatatlanul kialakul az érzés, hogy nem elég jó. Ami könnyen átmehet abba az érzésbe, hogy szar szülő vagy. Szóval én egyre inkább úgy látom, hogy nem elég csak arról írni, hogy ez meg az miért fog valami pótolhatatlan hiányt vagy fejlődési rendellenességet okozni a gyerekednél. Hanem arról is kell beszélni, hogy egyébként nem kell tökéletes szülőnek lenned. Nem kell mindenben követned a nálad stréberebb szülők tanácsait (akik egyébként szintén bizonytalanok magukban és visszaigazolást keresnek, hogy mennyire jó anyák). Bőven elegendő, ha elég jó szülő vagy. És mint társadalomnak, mint államnak ahhoz kell támogatást adnunk a szülőknek, hogy elég jó szülők legyenek. Hogy érezzék, nincsenek egyedül a problémáikkal, és számíthatnak együttérzésre, támogatásra. Legyenek helyek, képzett szakemberek, akikhez nem szégyen segítségért fordulni.
Ps.
Régebben gyakran elnéztem azokat az apukákat a parkokban, játszótereken, strandokon, akik üres, világfájdalommal telt tekintettel, rezignált belenyugvással tolták a babakocsit, cipelték a gyereket/nyuszimotort, menedzselték a gyerekek közötti konfliktusokat. De hát ezt akartad, pupák, nem? Biztos megbánta. Szívesebben maradt volna agglegény és ülne most a sörözőben a haverokkal, gondoltam. Ma már jobban értem, hogy ezek a dolgok ennél bonyolultabbak. Akárcsak a szülői érzelmek. A kívülről, pálya széléről ítélkezők hajlamosak ezt fekete-fehéren látni. Jó vagy rossz. Kellett az a gyerek vagy sem. Sok szabadidőd van vagy kevés. Élvezed a pillanatot vagy sem. De a szülői hétköznapok jelentős része a szürke különböző árnyalataiból áll, hol világosabb, hol sötétebb. És nem lehet csupán az egyik fázis alapján ítéletet alkotni az egészről. Sőt, az egész több, mint a részek összessége. Mert végső soron nem csak az számít, hogy te milyen érzelmi stádiumokon, hangulatokon, tudatállapotokon mész keresztül. Hanem az számít, hogy milyen a kapcsolataid minősége. Hogy mennyire találsz jelentést abban az életben, amit élsz. És nekem meggyőződésem, hogy a nehézségek ellenére a szülők többsége a nap végén mégis azt mondja, hogy semmiért nem cserélné el ezt az élményt. Azt a speciális, semmihez sem hasonlítható kapcsolatot, ami a szülőt és a gyerekét összefűzi örökre.
fotó: Lydia Goldblatt/Guardian
