A legtöbben, mint én is, egyszerű gyakorlatokon keresztül ismertük meg a mindfulness meditációt: csendesedj el, figyelj a légzésedre, légy tudatában a testednek, a gondolataidnak, az érzéseidnek, légy tudatában a gondolataid elkalandozásának. Mint horgonyhoz a csónakot, kösd a figyelmedet szelíden, de határozottan a légzéshez. A több ezer éves buddhista kontemplatív hagyományból átvett tudatos jelenlét (szati) gyógyító, gyarapító hatásait ma már számos tudományos vizsgálat igazolja. Függőségek, depresszió, szorongás, fájdalmak: egyre több területen. Így tehát egyáltalán nem kell buddhistának lenni ahhoz, hogy valaki ezt kipróbálja.
Akinek sikerült a mindennapok részévé tennie ezeket a meditációs gyakorlatokat, akár csak napi 10-15 percre is, az tudja, hogy milyen mélyreható változásokat indítanak el. Nem úgy működik ez, mint valami nyugtató, valami tabletta, amit ha beveszel, akkor ideig-óráig csillapodik a szorongásod vagy a fájdalmad. Sokkal inkább te változol: a te hozzáállásod, a valósághoz való viszonyod változik. Ahol korábban kizárólag az ingerek és a szokások automatizmusa által beépített robotpilóta-válaszok voltak, most a kettő közé bekéredzkedik valami más is. Az inger és a reakció közé beékelődik az ön-reflexió. Valahogy úgy fogalmaznám ezt meg, hogy kevesebb felesleges kört futsz, mint korábban. Kevésbé hajszolod bele magadat olyan gondolat-örvényekbe, amelyek sötét vermekbe vezetnek. És ez nem kevés!
No de, mint kezdő meditálóként felfedeztem, buddhista meditációs gyakorlatoknak vannak más fajtái is. Ilyen például a metta-meditáció. Amelynek a jótékony hatásairól eddig még kevesebb, de ígéretes tudományos bizonyítékok állnak rendelkezésre. Mi is ez a metta? A buddhista hagyományban a négy mérhetetlen (brahma-vihára) egyike. Magyarra szerető kedvességként fordítják. Azért nem szimpla „szeretetként”, mert ez a szó annyira nagy jelentés-csomaggal rendelkezik a mi kultúránkban, és annyira sokan és sokféleképpen kihasználták, áruvá tették már. Nem szirupos karácsonyi dalokra vagy Valentin-napi üzenetekre kell tehát gondolni. Nem ragaszkodó, birtokló szenvedély ez és nem is üzleti tranzakció, amiben valamit vársz valamiért cserébe. Gyakorlatilag egyfajta egyetemes jóindulatról, kedves hozzáállásról van szó: amikor őszintén a javát akarod más lényeknek anélkül, hogy ezért cserébe várnál valamit.
A négy mérhetetlent azért nevezték el így, mert a keletkező és elmúló, korlátolt dolgok világegyetemében (legalábbis amit mi annak hiszünk) ezek egyfajta ablakot képeznek egy másik valóságba. Kiutat jelentenek a szenvedésből, ami abból fakad, hogy ragaszkodunk olyan örömökhöz, amelyek nem adhatnak valódi kielégülést. A négy mérhetetlen: metta (szerető kedvesség), karuna (együttérzés), mudita (öröm más örömétől) és upekkha (kiegyensúlyozott egykedvűség). Hasonlóak ezek ahhoz, amit a görög filozófusok erényeknek neveztek, de többek is azoknál. Egyfajta tudatállapotok, amelyek kimeríthetetlen forrásait adják az örömnek. Amennyiben kitartóan gyakorolják őket, ahelyett, hogy beszűkítenék az elmét, kiterjesztik a tudatot és végtelenné teszik (innen az elnevezés). Rímel erre az, amit Blake mondott (bár ő más kontextusban): „Ha az érzékelés ajtói megtisztulnának, minden úgy tűnne fel az ember előtt, amilyen valójában: Végtelennek.”
A metta meditáció gyakorlatilag végtelenül egyszerű. Legalábbis a koncepció az. Arról szól, hogy ki kell nyilvánítanod a szerető kedvességedet más lények iránt. Mégis, rá kellett jönnöm, hogy X-generációs szkeptikus magyar férfiként nagyon sokan valahogy gyárilag úgy vagyunk beállítva, hogy a metta meditáció jóval nagyobb kihívást jelent, mint egy szimpla mindfulness meditáció.Úgy vagyunk szocializálva, hogy ha meghalljuk ezt a szót – szerető kedvesség – akkor bekapcsol valami vészjelző az agyunkban, hogy „vigyázz, itt valami nyálas newages dologról van szó”. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy milyen piszok nehéz hitelesen végezni ezt a meditációt, amikor valaki olyan személynek kell mettát küldeni, aki egyébként a halálba idegesít minket. Vagy esetleg éppen nyíltan ellenséges velünk. Valahogy olyan röhejesnek és őszintétlennek éreztem magam. A nálam tapasztaltabbak szerint nem is velük érdemes kezdeni. Hanem mindenek előtt saját magaddal. És talán sokszor ez még nehezebb persze. Mert ott legbelül saját magunkkal hadakozunk a legtöbbet. Magunknak bocsátunk meg a legnehezebben. És olyan ocsmány módon tudunk bánni magunkkal, mint az ellenségeinkkel sem. Ehhez képest könnyű mettát küldeni olyan embereknek, akiket kedvelsz. És innen lehet elindulni a semleges, majd később az ellenséges emberek irányába – míg végül eljutni oda, hogy magadnak és minden egyes lénynek szívedből ezt kívánd:
Légy biztonságban! Légy boldog! Légy egészséges! Élj szenvedés nélkül!
Én még persze nem mindig jutok el idáig. Zöldfülű vagyok és az elején járok annak az ösvénynek, amit a régi mesterek tapostak ki előttünk. De ennek ellenére, vagy talán pont ezért, az élményeim megosztása talán hasznos lehet a hasonló úton járók számára. A régi mestereknek teljesen igazuk volt akkor, amikor központi szerepet juttattak az ébredés felé vezető úton a szerető kedvességnek, az együttérzésnek, a más öröme felett érzett örömnek. Hiába tudunk elmeditálgatni például a létező dolgok ürességén, hiába szerzünk kitűnő belátásokat a gondolataink buborékjainak felcímkézésével és megfigyelésével, ha közben nem gyakoroljuk a négy mérhetetlent. Shabkar, a 19. században élt tibeti buddhista bölcs és költő szerint az ürességen meditálni önmagában mit sem ér: legalább ennyi időt kell szentelnünk annak, hogy meditáció közben minden lény javát kívánjuk. Így hát a metta meditációt is beillesztettem a meditációs gyakorlatomba. Nem bántam meg.
Ahogy egy másik tibeti mester, Jonge Mingyur Rinpocse írja, amikor az ember a meditációnak ezt a formáját gyakorolja, akkor csökken a saját elszigeteltségének érzete, és elkezdi belátni azt, hogy más emberek elégedettsége és öröme a saját örömünk és elégedettségünk legkimeríthetetlenebb forrása. Milyen szépen rímel ez Eric Frommra: „A szeretet tevékeny erő az emberben; olyan erő, amely áttöri az embert az embertársaitól elválasztó falat, amely egyesíti őt másokkal; a szeretet legyőzeti vele az elszigeteltség és elkülönültség érzését, de lehetővé teszi, hogy azonos maradjon önmagával, megőrizze integritását.” Ezt a belátást persze folyamatosan elfelejtjük. Néha elég ehhez egy bunkó beszólás vagy egy lökdösődő utas a villamoson – és máris visszarepülünk a legszűkebb tudatállapotunk drámáiba.Újra és újra emlékeztetni kell magunkat rá. Ez az emlékezés, emlékeztetés az út.
„Az én vallásom egyszerű,” mondja a Dalai Láma. „Nincs szükség templomokra, nincs szükség bonyolult filozófiai tanításokra. Saját agyunk, saját szívünk a templom, a filozófiánk pedig a szerető kedvesség.”
