Dr. Timothy Leary: a próféta, a kutató, az ember - II. rész

2014. március 10.

Az LSD apostolaként emlegetett Timothy Leary életének kétrészes története vendégszerzőnktől. Második rész: élet a millbrooki hippitanyán, kampány Kalifornia kormányzói tisztségéért Reagen ellenfeleként, szökés a börtönből, találkozás Albert Hoffmannal és az idős Leary mint az Internet első drogbloggere

Timothy Leary a 60-as évek ikonikus figurája, aki az LSD apostolaként vonult be a köztudatba. Karizmatikus személyisége és profetikus kijelentései a tudattágítás jövőjéről megosztották egész Amerikát. Könnyű megfeledkezni róla, hogy mielőtt a pszichedelikus kultúra messiása lett, Leary ambiciózus egyetemi pszichológus volt. Ebben a kétrészes írásban áttekintjük életének főbb állomásait, amelyek elmesélik hogyan lett a hajdani harvardi professzorból, Richard Nixon elnöki szavaival élve, “Amerika legveszélyesebb embere”. Az életrajzi cikk első fele itt olvasható.
 
Leary és a pszilocibin projekt többi alapító tagja állandó lakók voltak a millbrooki birtokon, de folyamatos volt a jövés-menés: egymást váltották a vendégseregek, mindenkinek jutott hely a 64 szoba egyikében. A színes és állandóan változó birtokon az egyetlen konstans az LSD volt. Millbrook azonban több volt, mint egy drogtanya. Ez volt a hippiközösségek mintája, kísérlet egy új típusú kommunális életformára.  “Úgy láttuk magunkat, mint a XXI. század antropológusai, akik egy időkapszulában élnek a sötét 60-as években. Ezen az űrkolónián próbáltuk létrehozni az új pogányságot és úgy élni az életet, mint művészetet” - írja Leary a közösségről. Fontos megjegyezni, hogy a 60-as éveket nemcsak az LSD forgatta fel, hanem egy másik tabletta, a fogamzásgátló is. Ez a forradalom is áthatotta Millbrookot, amely egy félig nyílt szexuális közösség volt. Learynek ez különösen tetszett, hiszen nagy nőfaló volt, élete során összesen öt nőt vett feleségül. Gyakran beszélt a kábítószerek szexuális oldaláról is, például egy 1966-os Playboy interjúban így nyilatkozott az LSD céljáról: “(...) fedezd fel és szeretkezz Istennel, fedezd fel és szeretkezz magaddal, fedezd fel és szeretkezz egy nővel.” Ezek a nyilatkozatok természetesen nem tették Learyt szimpatikusabbá a konzervatív kispolgárok körében.
 
A millbrooki évek alatt Leary már élő legenda volt, az emberiség új pszichedelikus korszakának messiása. Rengeteget írt és beszélt arról, hogy a pszichedelikus szerek hogyan élesztik fel az inaktív agyi áramköröket. Az újonnan bekapcsolt agyi modulok magasabb szférába emelik az emberi tudatot és ilyen módon a pszichedelikumok az emberi elme evolúciójának motorjai. Mindenki, aki valaha találkozott Learyvel, egy rendkívül meggyőző, karizmatikus személyiségként írta le. Sokan úgy tartották, egomániás alak volt, akinek csak a saját hírneve számított, de azt még ők sem tagadták, hogy egy intelligens és üde karakter. A közéletben úgy jelent meg, mint egy popsztár és egy vallási vezető sajátos keveréke. Ellentmondásos személyisége vonzotta a médiát, ráadásul Leary minden interjúban megpróbált valami még nagyobbat, még szenzációsabbat mondani, mint előző nyilatkozataiban. Ekkor már szállóigévé vált a „Turn on, tune in, drop out!” – kapcsold be, hangolódj rá, lépj ki! – szlogen is, amit maga Leary is gyakran többféleképpen értelmezett. Az üzenet nagyjából a következőképpen sűríthető össze: aktiváld az elméd pszichedelikus szerekkel, hangolódj rá az élményre, majd térj vissza a Földre. 
 
 
A 60-as évek közepén a marihuána kivételével a legtöbb tudatmódosító anyag még legális volt az USA-ban. Mivel könnyen elérhető volt és a lázadást is szimbolizálta, az évtized közepére egy LSD hullám söpört végig Amerikán. Az élménybeszámolók többsége egy földöntúli mennyországról mesélt, de akadtak olyan esetek is, amikor a szer az elme sötét bugyraiba kalauzolta a fogyasztót. Az utóbbi csoportba főleg azok tartoztak, akik felkészületlenül és rossz környezetben kapcsolták tudatukat nagyobb sebességre és gyakran már az LSD használata előtt is mentális zavarokkal küzdöttek. 
 
Leary bátorította a fiatalokat a tudatuk tágítására, de ezzel párhuzamosan sokszor hangoztatta azt is, hogy az LSD nem mindenkinek való. A pszichedelikumok fogyasztását egy jogosítványhoz akarta kötni, amelynek megszerzéséhez egy képzésen kellett volna részt venni. Ezt az elképzelését fejtette ki egy 1966-os kongresszusi meghallgatáson is, ahol a pszichoaktív anyagok szabályozása volt a téma: “Tisztelettel azt javasolom ennek a testületnek, hogy olyan jogi környezetet alakítson ki, amely felnőtt emberek számára a megfelelő jogosítvánnyal elérhetővé teszi a pszichedelikus szerek használatát. Véleményem szerint ahhoz, hogy valaki engedélyt szerezzen, meg kell, feleljen bizonyos szellemi, érzelmi és testi követelményeknek. A legenyhébb pszichedelikus, a marihuána fogyasztására az engedély megszerzése körülbelül olyan komplex lenne, mint az autóvezetői vizsga. Az LSD jogosítványhoz viszont már egy szigorúbb követelményrendszernek kellene megfelelni, pont úgy, hogyan a repülőgép pilótáknak is szigorúbb vizsgákon kell megfelelni, mint az autósoknak”.
 
Leary hiába érvelt az államilag szabályozott LSD mellett, 1966 október 6-án betiltották a szert. Sajnos a tilalom kiterjedt orvosi célú használatra is. Kis létszámú, kezdeti kutatások biztató képet festettek az LSD pszichoterápiás használatáról – depresszió és alkoholizmus ellen –, de a tiltás miatt nem lehetett átfogó vizsgálatokat végezni. Napjainkban a pszichedelikus gyógyászat reneszánszát éli, éppen ebben az évben jelent meg 40 év után először egy LSD terápiás tanulmány tudományos folyóiratban. Remélhetőleg ez az első azon kutatások egyikének, amelyek segíthetnek megérteni a pszichedelikus szerek esetleges szerepét a gyógyászatban.
 

A boldog millbrooki évek 1965-ben egy gyors viharral értek véget. Leary ideiglenes távolléte alatt Alpert baráti köréhez tartozó egyetemi diákok szállták meg a birtokot, akik hülyéskedésre és idióta csínytevésekre használták az LSD-t. Leary és a többi veterán mélyen lenézte ezt a kontextus nélküli tripelést. Számukra az LSD eszköz volt a spirituális evolúcióhoz, és mint ilyet a legnagyobb tisztelettel kezelték. Hivatalosan legalábbis is ez volt a mottójuk, a gyakorlatban azonban ők is gyakran csak a móka kedvéért nyaltak el egy bélyeget. Ezt a mentalitásbeli különbséget Leary felrótta Alpertnek, aki meg viszonzásul azt vágta a fejéhez, hogy teljesen elhanyagolta gyerekeit, akiket gyakorlatilag ő nevelt fel helyette. Leary legendásan rossz apa volt, akinek saját ambíció mellett nem jutott idő a gyerekeire.

A konfliktus hamar elmérgesedett, amelynek következményeként Alpert barátaival végül otthagyta Millbrookot. Azonban a régi barátságos hangulat sose tért vissza a kastélyba. Ehhez nagyban hozzájárult az is, hogy ekkor már a rendőrség is rendszeresen látogatta a birtokot. 1965 vége felé Leary új barátnőjével, Rosemaryvel, áttette székhelyét San Franciscóba, ami ekkor már egyértelműen a hippi kultúra fővárosának számított.
 

1965 decemberében Leary Mexikóba tartott nyaralni, amikor kis mennyiségű marihuánával elkapták a határon és büntetőeljárás indult ellene. Mivel ekkor már közellenség volt a konzervatív középosztály szemében, érezte, hogy példát akarnak majd statuálni vele és a lehető legkomolyabb büntetést fogják kiszabni vele szemben. Az eljárás hosszú éveken keresztül húzódott, de Leary érezte, hogy szorul a hurok a nyaka körül. 1969-ben, mindenki nagy meglepetésére egy sajtókonferencián bejelentette, hogy Kalifornia kormányzói tisztségért indul. Ellenfele Ronald Reagan a leendő elnök volt. Reagan vs. Leary azaz a lázadó fiatalok a csendes többséggel szemben, izgalmas versenynek ígérkezett. 

Az egész ellenkultúra felsorakozott Leary mögé a kampányban. John Lennon és Yoko Ono meghívta magukhoz Learyt Montrealba, arra a bizonyos sit in-re, amelynek eredménye a híres „Give peace a chance” dal lett. Jimi Hendrix is nyíltan kiállt Leary mellett. A kampány hivatalos dala pedig a Beatles „Come Together” száma lett, amit Lennon kifejezetten erre az alkalomra írt. Leary politikai programja finoman szólva is idealista volt, a kommunizmus és a spiritualizmus valamilyen furcsa keverékére. A program inkább egy kívánságlista volt, Leary soha egy szót sem ejtett arról hogyan hozná el a megálmodott egyensúly és béke korszakát. 
 

Leary hiába kampányolt utópisztikus víziója és a saját szabadsága mellett, 1970 februárjában ugyanis jogerősen elítélték. Összesen húsz év börtönt kapott. 49 éves volt ekkor, szóval az ítélet gyakorlatilag életfogytiglant jelentett számára. Esze ágában sem volt azonban élete végéig rácsok mögött maradni, kezdetektől szökésen gondolkodott. Szerencséjére Kalifornia legalacsonyabb biztonságú börtönében helyezték el. Néhány hónapig megfigyelte a börtön belső életét, majd 1970 szeptember 12-én megpattant. Tudta, hogy nem maradhat sokáig az USA-ban, így első számú prioritása a hamis útlevél szerezés volt. Ez hamar meg is történt, és mint William John McNellis az első dolga volt, hogy Rosemaryvel együtt elhagyja az USA-t. 
 
 
Egy néhány hónapos kellemetlen Algériai kitérő után Learyék Svájcban kötöttek ki. Az ország befogadta őket, legalábbis arra az időre ameddig a kérelmét a politikai menekült státuszért el nem bírálták. Néhány hónap tanácskozás után ugyan Svájc elismerte, hogy az emberi méltóságot sérti, ha valakit 20 év börtönre ítélnek csekély mennyiségű marihuána birtoklása miatt, azonban permanens tartózkodási engedélyt nem adott neki mivel el akarta kerülni a diplomáciai kellemetlenségeket. Egy éven belül, 1972 októberéig el kellett hagynia az országot, Learynek ez a döntés fél siker volt. Ekkor már két éve szökésben volt és otthagyta Rosemary is, aki nem bírta tovább az állandó menekülést. Leary súlyos depresszióval küzdött. Fájdalmai enyhítésére a Rolling Stones legendás alapító gitárosával, Keith Richards-zal heroinozott is, noha korábban mindig bírálta az opiátok használatát.
 
A svájci tartózkodása alatt Leary többször is találkozott Dr. Albert Hoffmannal, a kémikussal, aki először szintetizálta a lizergsav-dietilamidot, azaz az LSD-t. A két embernek furcsa viszonya volt. Hoffman felfedezte a legpotensebb pszichoaktív szert, míg Leary szétkürtölte a világban. Az LSD atyja és apostola. Mint mindenkit, Hoffmant is elbűvölte Leary személyisége és hamarosan egy bajtársi érzéssel átitatott barátság alakult ki köztük. Hosszú sétákat tettek meg együtt, többek között Hoffman legendás biciklitúrájának útvonalát is, miközben megbeszélték a pszichedelikumok szerepét a tudományban és a társadalomban.    
 
Ideiglenes svájci tartózkodási engedélyének lejárása után Learynek valamiért jó ötletnek tűnt Kelet felé menekülnie. Afganisztánba vette az irányt, de alighogy leszállt a kabuli reptéren az FBI emberei elfogták és visszahurcolták az USA-ba. 1973 januárjában marihuána birtoklás illetve szökése miatt elítélték. Börtön büntetését a híres Folsom Prisonban kezdte meg, ahol a tömeggyilkos Charles Manson volt a cella szomszédja.
 
Leary folyamatosan háttéralkukat kötött a nyomozó szervekkel, hogy kényelmesebb cellát kapjon, illetve hogy lerövidítse börtönbüntetését. Ennek következtében szinte havi sűrűséggel helyezték át más és más börtönökbe az évek során, összesen 41 büntetés végrehajtási intézetet járt be. Valószínű kábítószer terjesztő hálózatokról adott át információt Leary, de az a mai napig ködös, hogy pontosan kiről és mit árult el. Mindenesetre az tény, hogy az eredeti 30 év börtönbüntetésből mindössze 3 évet ült le és utána szabad volt.
 
Szabadulása után Leary többé nem volt már a régi, egy megtört ember benyomását keltette. Sokak szerint a több mint két évtizeden átívelő heti LSD fogyasztás látszott meg rajta, mások úgy vélték a börtön csinált belőle roncsot. Amikor kikerült, egy olyan világ várta, amelyben neki már nem volt helye. A 60-as évek lázadó szelleme elcsendesedett, a hippi generáció felnőtt és elment a hivatalba dolgozni. Az LSD mégsem váltotta meg a világot. Leary még mindig hinni akart messiási szerepében, de követői már alig akadtak. Szónoklatai is egyre zavarosabbak lettek és sok történetben önmagának is ellentmondott. Ebben az időben fia, Jack, így beszélt róla: “Timothy (...) könnyebbnek találja a hazugságokat, mint az igazságot. Abszurd fantáziákat kreál, amelyeket bebeszél magának és nem tudja őket megkülönböztetni a valóságtól.” 
 
Leary utolsó éveit a jövőkutatásnak szentelte, kedvenc témáit a S.M.I.I.L.E. akronímában foglalta össze. Az emberiség űrbe való kiköltözése (Space Migriation), intelligencia növelés (Intelligence Increase) és az élet radikális meghosszabbítása (Life Extension) foglalkoztatták. Új témái mellett természetesen továbbra is rengeteget foglalkozott a pszichedelikus szerek népszerűsítésével. A kilencvenes évek elején Leary nagy fantáziát látott az akkor induló internetben és hamar ráérzett az ízére. Hivatalos honlapja a mai napig él és ő volt a világ első drogbloggere is. Élete utolsó éveiben mindennap feltöltötte az internetre aznapi kábítószer fogyasztását egy élménybeszámolóval együtt.
 
 
Amikor prosztatarákot diagnosztizáltak nála, zavaros sztorikat kerengetett, arról hogy még egyszer utoljára LSD-t fog fogyasztani. Azt is tervezte, hogy lefagyasztatja testét halála után, hogy majd a megfelelő jövőbeli technika segítségével feléleszthessék. Végül sem az utolsó tripből, sem önmaga hibernálásából nem lett semmi. 1996 május 31-én hunyt el kaliforniai otthonában. Azonban még egy utolsó, poszthumusz dobás összejött Learynek. Egy űrbeli temetéssel foglalkozó cég feljuttatta hamvait a világűrbe, porai még ma is valahol a naprendszer mélyén bolyonganak. Ha bár a pszichedelikus forradalmat nem sikerült megvalósítania, de legalább végül a trip a világűrbe összejött Learynek.    
 
Szigeti Balázs
 
Bibliográfia:
Don Lattin: The Harvard Psychedelic Club HarperOne reprint edition (2011)
Timtohy Leary: Flashbacks. Tarcher/Putnam,US; 2nd Revised edition edition (1993)        
Timothy Leary: Turn on, tune in, drop out! Ronin Publishing; 6th edition (1999)     
Timothy Leary: Your brain is God Forgotten Books (2012)                            
Martin A. Lee: Acid Dreams: The Complete Social History of LSD Atlantic Monthly Press; Rev. Evergreen edition (2000)