Ez a cikk eredetileg a Drogriporter blogon jelent meg a 444-en.
A drogellenes háború által rákényszerített több évtizedes Csipkerózsika-álom után az LSD terápiás használata Svájcban ébredt fel először a 90-es években – interjút készítettem Peter Gasser pszichiáterrel, a pszichedelikus terápia egyik úttörőjével.
Peter Gasser meglehetősen szerény ember benyomását kelti – ha az ember találkozik vele az utcán, eszébe nem jutna, hogy az LSD-gyógyászat egyik úttörőjével áll szemben. Nem hasonlít ebben a szcéna sok más szereplőjére, például a korábban meginterjúvolt Paul Stametsre, akiről már ránézésre is meg lehet állapítani, hogy nem éppen hétköznapi egyéniség. A hollandiai Pszichedelikus Kutatások Interdiszciplináris Konferenciáján sikerült személyesen megismernem és meginterjúvolnom 2022-ben Haarlemben, a teljes interjút (angolul) alább megnézhetitek. Aki pedig nem beszél angolul, annak röviden kiemelek pár fontos üzenetet.
Dr. Gasser pszichiáterként és klinikai pszichológusként azok közé a terápiás szakemberek közé tartozik, akik már a 90-es évek elején egyéni engedélyt kaptak a svájci hatóságoktól arra, hogy pszichoterápia keretében pszichedelikus szereket használjon. 2007-ben pedig ő végezte a 60-as évek óta az első embereken folyatott klinikai vizsgálatot az LSD terápiás használatával kapcsolatban: ezt a kutatást, Roland Griffith híres misztikus élményeket vizsgáló kutatásával együtt, az ún. pszichedelikus reneszánsz korszak egyik nyitányaként tartják számon.
Gasser elmondta, hogy amikor a kutatásába belekezdett, találkozott az akkor már idős Albert Hofmann vegyészprofesszorral, az LSD felfedezőjével, aki szintén nagyon lelkes volt, hogy „bajkeverő csodagyermeke” végül mégis elindult a terápiás felhasználás útján. Hofmann maga egyébként, teszi hozzá Gasser, hitt abban, hogy az LSD nem csak medikális keretek között, de mint az önfelfedezés eszköze is fontos szolgálatot tehet az emberiségnek.
A svájci terapeuták kétféle módon használják az LSD-t: egyrészt egyéni terápiában, másrészt pedig csoportos terápiában is. Mindkét módszer esetén magának a szernek a használatát számos felkészítő terápiás ülés előzi meg – tehát nem rontanak ajtóstól a házba.
Nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy a kliens felkészült, motivált és tájékozott legyen (pszichoedukáció). Kiszűrik ezenkívül azokat, akiknek valamilyen meglévő, diagnosztizálható pszichiátriai betegsége van, így például kizárják a pszichedelikus terápiából a skizofréneket és a bipoláris zavarral küzdőket. Náluk ugyanis félő, hogy az LSD akár ronthat is az egészségi állapotukon.
Maga a pszichedelikus ülés – amikor az LSD-t elfogyasztják a kliensek – akár 7-8 óráig is tarthat, ami nem csak a kliensnek, de a terapeutának is megterhelő. Hiszen a pszichedelikus utazás során igen kellemetlen emlékek, tudatalatti tartalmak kerülhetnek elő, ami jelentős stresszel, félelemmel járhat. A terapeuta leginkább az együttérző jelenlétével tudja támogatni a feldolgozás folyamatát, hiszen az élmények gyakran verbális úton nehezen kifejezhetőek. Az ülés bizonyos szakaszaiban pedig a kliens igényelheti a beszélgetős terápiát is. A pszichedelikus ülést további, integráló ülések követik a következő hetekben, ennek során feldolgozzák az élményeket és a belátásokat beépítik a mindennapok megküzdési stratégiáiba.
Megkérdeztem Dr. Gassert arról, hogy szerinte szükséges-e az, hogy maga a terapeuta saját élményekkel rendelkezzen a pszichedelikus élmények terén – erre határozott igennel válaszolt. Azért is szükség van erre, mondja, mivel a pszichedelikus ülés során a kliens gyakran nem tud verbális úton kommunikálni, a terapeutának pedig legalább megközelítőleg tisztában kell lennie azzal, hogy min megy keresztül.
Arra is kíváncsi voltam, hogy szerinte vajon lehetséges-e a pszichedelikus szerek hatásait elválasztani magától az élménytől és a pszichoterápiától – szerintem nem. Ezek a szerek nem válhatnak olyan gyógyszerré, mint számos más pszichiátriai gyógyszer, amit csak úgy felírnak napi használatra a betegnek. Az élmény maga az, ami terápiás hatással bír.
