Korunk egyik igazán nagy kihívása, ami a gyerekeket illeti, nem a pszichoaktív szerhasználat – ami persze továbbra sem tűnik el, velünk marad. Ami azonban ennél jóval szélesebb körben és jóval mélyebben felkavarja a gyermekek egészséges mentális fejlődését: az a digitális technológia.
Sajnos túl sok szülő gondolja azt, hogy egy tablet vagy egy okostelefon olyan, mint egy baby sitter. Egyszerű „distraction” (figyelemelterelés), amivel a gyereket le lehet kötni olyan helyzetekben, amikor a szülőnek kell egy kis én-idő. Tele vannak az éttermek olyan családokkal, ahol a kisgyerek kezébe nyomnak egy telefont, hogy nézzen rajta valami mesét, vagy játszon valami játékot. Addig sincs vele baj.
Ez nagyon kényelmes – de szerintem sokan nem gondolnak bele abba, hogy ha ez rendszeresen megtörténik, milyen hatásokat is gyakorol a gyerekre. Egy ilyen okos eszköz nem egyszerűen elvonja a gyerek figyelmét – hanem építi, gyarapítja azt a módot, ahogyan a valóságot megismeri, megérti – és értékkel, jelentéssel ruházza fel.
Teljesen új idegi hálózatokat épít fel, amelyek szokások mechanizmusainak kialakulását eredményezik. Hiszen az agyunk nem valami statikus dolog – hanem plasztikus, rugalmasan fejlődik, és egy gyereknek a leginkább.
És akik ezeket a digitális eszközöket, és a rajtuk futó tartalmakat tervezik, nem éppen humanista célokkal teszik – hanem a profit maximalizálása céljából. A profit pedig úgy növelhető, ha a fogyasztó minél inkább függővé válik: ha a figyelmét minél hosszabb időre leköti, elméjét minél jobban stimulálja a tartalom.
Én nem is azt mondanám, hogy függővé válunk a kütyüinktől – azok gyakorlatilag az elménk kiterjesztett részévé válnak (extended mind).
Minden színes, szagos – és főleg, új. Az új, stimuláló érzéki észlelések megszállottjaivá tesz bennünket. Ne legyünk képmutatóak: minket is, felnőtteket. Vajon hányszor van olyan, hogy szülőként nem a gyerekre figyelsz, hanem a telódat nyomogatod? A képzelőerőd ellustul: hiszen nem kell elképzelned semmit, nem kell kitalálnod semmit, minden ott van, egy pár kattintásnyi távolsában tőled. És amikor kilépünk a digitális térből, minden banális, minden szürke, minden csigalassan vánszorog. Beütnek a dopamin-elvonási tünetek.
„Uncsi” – kiált fel a szülő. „Uncsi” – kiált fel a gyerek.
Nem azért írtam ezt a posztot, hogy ítélkezzek a „rossz” szülők fölött. Bizony ha a szívünkre tesszük a kezünket, nagyon sokan vagyunk, akiknek az egész működését alapvetően megváltoztatták a digitális technológiák. És még fel sem tudjuk mérni, hogy mindez miként fogja hosszú távon befolyásolni a mentális egészségünket – nemhogy azokét a gyerekekét, akik már ebben a világban nőnek fel.
Ez is egy olyan téma, amiről nagyon sokat kellene még beszélnünk – nem ítélkezve, nem megszégyenítve, nem morális pánikot keltve. Nem démonizálva a digitális kommunikációt. De őszintén és pragmatikusan, kialakítva egyfajta modus vivendi-t, együttélési módot a digitális eszközeinkkel. Először is nekünk, felnőtteknek. Magunkkal kell kezdenünk – mert azt már a drogokról/alkoholról/szexről is tudjuk, hogy hiába fogsz te felemelt mutatóujjal tiltani valamit a gyereknek, amit te magad is teszel. A gyerekek nem hülyék és átlátnak rajtad.
Ha tetszenek az írásaim, ha adnak valamit, kérlek, Te is adj valamit és járulj hozzá a munkámhoz: https://drogriporter.hu/tamogass/