Korunk egyik igazán nagy kihí­vása, ami a gyerekeket illeti, nem a pszichoaktí­v szerhasználat – ami persze továbbra sem tűnik el, velünk marad. Ami azonban ennél jóval szélesebb körben és jóval mélyebben felkavarja a gyermekek egészséges mentális fejlődését: az a digitális technológia. Sajnos túl sok szülő gondolja azt, hogy egy tablet vagy egy okostelefon olyan, mint egy baby sitter. Egyszerű „distraction” (figyelemelterelés), amivel a gyereket le lehet kötni olyan helyzetekben, amikor a szülőnek kell egy kis én-idő. Tele vannak az éttermek olyan családokkal, ahol a kisgyerek kezébe nyomnak egy telefont, hogy nézzen rajta valami mesét, vagy játszon valami játékot. Addig sincs vele baj. Ez nagyon kényelmes – de szerintem sokan nem gondolnak bele abba, hogy ha ez rendszeresen megtörténik, milyen hatásokat is gyakorol a gyerekre. Egy ilyen okos eszköz nem egyszerűen elvonja a gyerek figyelmét – hanem épí­ti, gyarapí­tja azt a módot, ahogyan a valóságot megismeri, megérti – és értékkel, jelentéssel ruházza fel. Teljesen új idegi hálózatokat épí­t fel, amelyek szokások mechanizmusainak kialakulását eredményezik. Hiszen az agyunk nem valami statikus dolog – hanem plasztikus, rugalmasan fejlődik, és egy gyereknek a leginkább. És akik ezeket a digitális eszközöket, és a rajtuk futó tartalmakat tervezik, nem éppen humanista célokkal teszik – hanem a profit maximalizálása céljából. A profit pedig úgy növelhető, ha a fogyasztó minél inkább függővé válik: ha a figyelmét minél hosszabb időre leköti, elméjét minél jobban stimulálja a tartalom. Én nem is azt mondanám, hogy függővé válunk a kütyüinktől – azok gyakorlatilag az elménk kiterjesztett részévé válnak (extended mind). Minden szí­nes, szagos – és főleg, új. Az új, stimuláló érzéki észlelések megszállottjaivá tesz bennünket. Ne legyünk képmutatóak: minket is, felnőtteket. Vajon hányszor van olyan, hogy szülőként nem a gyerekre figyelsz, hanem a telódat nyomogatod? A képzelőerőd ellustul: hiszen nem kell elképzelned semmit, nem kell kitalálnod semmit, minden ott van, egy pár kattintásnyi távolsában tőled. És amikor kilépünk a digitális térből, minden banális, minden szürke, minden csigalassan vánszorog. Beütnek a dopamin-elvonási tünetek. „Uncsi” – kiált fel a szülő. „Uncsi” – kiált fel a gyerek. Nem azért í­rtam ezt a posztot, hogy í­télkezzek a „rossz” szülők fölött. Bizony ha a szí­vünkre tesszük a kezünket, nagyon sokan vagyunk, akiknek az egész működését alapvetően megváltoztatták a digitális technológiák. És még fel sem tudjuk mérni, hogy mindez miként fogja hosszú távon befolyásolni a mentális egészségünket – nemhogy azokét a gyerekekét, akik már ebben a világban nőnek fel. Ez is egy olyan téma, amiről nagyon sokat kellene még beszélnünk – nem í­télkezve, nem megszégyení­tve, nem morális pánikot keltve. Nem démonizálva a digitális kommunikációt. De őszintén és pragmatikusan, kialakí­tva egyfajta modus vivendi-t, együttélési módot a digitális eszközeinkkel. Először is nekünk, felnőtteknek. Magunkkal kell kezdenünk – mert azt már a drogokról/alkoholról/szexről is tudjuk, hogy hiába fogsz te felemelt mutatóujjal tiltani valamit a gyereknek, amit te magad is teszel. A gyerekek nem hülyék és átlátnak rajtad. Ha tetszenek az í­rásaim, ha adnak valamit, kérlek, Te is adj valamit és járulj hozzá a munkámhoz: https://drogriporter.hu/tamogass/