Vajon lehet egy olyan libsi oldalon hazaszeretetről írni, mint ez? Egy olyan oldalon, ami különféle „veszélyes” nyugati újításokat próbál népszerűsíteni Magyarországon? Például, hogy fogadjuk el a másságot, ne büntessük a droghasználót, költsük a pénzt kisgyerekes szülők támogatására bilincsek meg börtönök helyett?
Szerintem nem csak lehet – de kell is. Pont azért, mert úgy vagyok, vagyunk beállítva, mint „idegen ügynökök”, „hazaárulók”. Az olyan témákat, mint a hazaszeretet, kisajátítják olyan csatornák és fórumok, amelyek szerint Magyarországnak pont olyannak kell maradnia, mint amilyen. Elmaradott, provinciális helynek, ahonnan a különféle európai szociális vívmányokat „vissza a feladónak” címzéssel küldik vissza Nyugatra.
Sajnos ennek az ugari magyarkodásnak kialakult az ellenpólusa is: a nyugatmajmoló, nyugatimádó kozmopolitizmus. Én egyikkel sem tudok azonosulni. De mit is jelent számomra a hazaszeretet?
Nagyon szeretem a hegyeket. De a hegyekhez való vonzódásomban benne van az egzotikum varázsa, mint amivel gyerekkoromban a ritka déligyümölcsöket vettük szájba. Amikhez akkoriban még alig-alig lehetett hozzájutni. A gyümölcs húsának minden falatját külön megízlelve és kiértékelve. Petőfihez hasonlóan számomra az otthon: az Alföld, a Kiskunság. A Duna és a Tisza között nyújtózó „végtelen róna.”
Emlékszem, amikor egy hegyek között felnőtt bosnyák barátomat hívtam el látogatóba, olyan ijedt és fancsali arcot vágott, mint amilyet egyes tériszonyosok vágnak a szakadék szélén állva. Már biztos felvágtam volna az ereimet, ha itt kellene élnem – jelentette ki.
Viszont ami másnak kietlen pusztaság, az számomra az otthon. A haza. Tele van jelentéssel, tele van érzelemmel. Amikor nyáron mezítláb a forró homokba süppedek, amikor a Tiszában úszok, amikor nézem, hogyan festi lilára a lemenő Nap a pusztaság fölött az eget – akkor azt érzem, otthon vagyok. Gyermekkori emlékek között járok. Halott ősök intenek a távolból.
Sosem voltam melldöngető nacionalista – de nem vagyok gyökértelen kozmopolita sem. Van hazám, ahol otthon vagyok. Még akkor is, amikor ki akarnak utálni onnan. Még akkor is, ha a politikai valóság miatt esetleg arra kényszerülök, hogy elköltözzek innen, és a gyerekem már más nyelven tanul majd az iskolában. Akkor is haza fogok jönni ide, és nem azonosítom ezt a földet azokkal, akik elüldöztek. Az én hazaszeretetem szelíd és gyöngéd. Mint a felnőtt gyerek szeretete a szülője iránt, akinek bár látja a hibáit, de nem azonosítja őket vele. Hálát érez azért, hogy van.
Vajon van-e magyarabb a magyar rónánál? És van-e magyarabb a róna költőjénél, Petőfinél? Az én képzeletemben bizonyára nincs. És persze közben milyen ironikus, hogy a róna szavunk (akárcsak a puszta) szláv jövevényszavak. Kölcsönbe vettük őket a szláv szomszédainktól, akik valójában nem is szomszédok: köztünk, bennünk élnek. Elfelejtve, elidegenedve. Mert sokkal több szláv van bennünk, mint amit a soviniszta, revizionista magyar néplélek elviselni képes. Még a legmagyarabb költőnk, Petőfi is szláv ivadék volt. Akinek az édesanyja szlovák anyanyelvű volt.
És ez a róna, ami Petőfi számára a szabadság szimbóluma, ahol börtönéből szabadult sas lehet a lélek – ugyanez a róna rejti magában a magyar ugart, amit Ady megénekelt. Az ugar, nem mellesleg, szintén szláv jövevényszó. Az ugar olyan területet jelent, amit korábban már megműveltek, de jelenleg nem hasznosítanak. És ez egy nagyon fontos különbséget, többletjelentést tartalmaz: van benne kiaknázatlan lehetőség, amit tudatosan nem használnak ki. Az ugart valamikor kihasználták, művelték bizonyos időszakokban, bizonyos emberek: de a sivár jelenben azok szava számít, akik hagyják tespedni.
Az ugar nem pusztán a műveletlenség jelképe. Hanem a büszke bárgyúsággal, tudatos maradisággal, sziszegő irigységgel vállalt műveletlenségé. Ami nem egyszerűen műveletlen, de egyenesen dagonyázik saját műveletlenségében. A szemétdombján kapirgáló kakas arroganciája, aki azt képzeli, kukorékolásával ő ébreszti fel minden reggel a Napot.
Ady keserűsége ugyanaz, mint ami Széchenyi keserűsége is volt: a magyar ugaron a gaz lehúz, altat, befed. Aki itt változást szeretne, azt nem egyszerűen közöny, de olyan tömény rosszindulat fogadja, ami egyes más, szintén műveletlen tájakon ismeretlen. Gúny – a kacagó szél – és cinikus apátia. A tehetségeket lehúzza a középszerűség, majd amikor a tehetségek ennek ellenére esetleg világhírnévre tesznek szert, akkor a középszerűek tömege ezzel is csak önelégültségét hizlalja.
És míg a róna felszabadít és összeköt – az ugar bezár és elszigetel. Ez a kettősség határozta meg az igazi nagy gondolkodó elmék hazaszeretetét már Széchenyi óta, aki maga a parlag szót használta gyakran. Utalva arra, hogy az országban, ha nem hagynák parlagon, óriási lehetőségek rejlenének.
És mi, akik világot látottak, nagyvilágra nyitottak vagyunk, de nem is vakított el bennünket a világ zaja és ezernyi kísértése – azért nem adjuk fel teljesen, amit csinálunk, mert nem csak az ugart látjuk. De látjuk az abban rejlő, kiaknázatlan lehetőségeket is. Nem csak azt látjuk, hogy milyen Magyarország – de azt is, hogy milyen lehetne.
Milyen lehetne egy Magyarország, ahol a képzelet, a kreativitás, a szabadság úgy szárnyalna a végtelen rónák fölött, mint a börtönéből szabaduló sas. Ahol a jog asztalánál mind egyaránt foglalhat helyet. Ahol a Ludas Matyik bátorsága érvényesül és nem a Döbrögik terpeszkedése. Ahol az ugart megművelik, és ahol az emberi jogok nem számítanak lefordíthatatlan szójátéknak.
Hogy ezek az álmaink jelenleg sokkal inkább kirekesztenek bennünket a magyar rögvalóságból, mint amennyire lehetőséget teremtenek az önmegvalósításra – hát ebben igazából semmi új nincsen. Sokan már Nyugaton élnek közülünk, mások idehaza érzik magukat belső emigrációban. Elnyomott kisebbségnek. De mégis, ahogy Eötvös József írta, az emberek sokasága önmagában még nem nemzet. A szabadság teszi a nemzetet. Hiába van jelenleg többségben az önként, dalolva vállalt alattvalóság, lakájszellem, házmester mentalitás, hiába fogja esetleg ezt a posztot is gúnyos, cinikus legyintés fogadni egyesek részéről – a nemzetet mindig is a szabad, kreatív elmék közössége teremti meg.
Ha adnak neked valamit a Drogriporter írásai, ha szeretnéd, hogy ez a hang tovább szóljon a magyar ugaron, akkor kérlek, támogasd az oldalt: https://drogriporter.hu/tamogass/
kép: id. Markó Károly