Vajon lehet egy olyan libsi oldalon hazaszeretetről í­rni, mint ez? Egy olyan oldalon, ami különféle „veszélyes” nyugati újí­tásokat próbál népszerűsí­teni Magyarországon? Például, hogy fogadjuk el a másságot, ne büntessük a droghasználót, költsük a pénzt kisgyerekes szülők támogatására bilincsek meg börtönök helyett? Szerintem nem csak lehet – de kell is. Pont azért, mert úgy vagyok, vagyunk beállí­tva, mint „idegen ügynökök”, „hazaárulók”. Az olyan témákat, mint a hazaszeretet, kisajátí­tják olyan csatornák és fórumok, amelyek szerint Magyarországnak pont olyannak kell maradnia, mint amilyen. Elmaradott, provinciális helynek, ahonnan a különféle európai szociális ví­vmányokat „vissza a feladónak” cí­mzéssel küldik vissza Nyugatra. Sajnos ennek az ugari magyarkodásnak kialakult az ellenpólusa is: a nyugatmajmoló, nyugatimádó kozmopolitizmus. Én egyikkel sem tudok azonosulni. De mit is jelent számomra a hazaszeretet? Nagyon szeretem a hegyeket. De a hegyekhez való vonzódásomban benne van az egzotikum varázsa, mint amivel gyerekkoromban a ritka déligyümölcsöket vettük szájba. Amikhez akkoriban még alig-alig lehetett hozzájutni. A gyümölcs húsának minden falatját külön megí­zlelve és kiértékelve. Petőfihez hasonlóan számomra az otthon: az Alföld, a Kiskunság. A Duna és a Tisza között nyújtózó „végtelen róna.” Emlékszem, amikor egy hegyek között felnőtt bosnyák barátomat hí­vtam el látogatóba, olyan ijedt és fancsali arcot vágott, mint amilyet egyes tériszonyosok vágnak a szakadék szélén állva. Már biztos felvágtam volna az ereimet, ha itt kellene élnem – jelentette ki. Viszont ami másnak kietlen pusztaság, az számomra az otthon. A haza. Tele van jelentéssel, tele van érzelemmel. Amikor nyáron mezí­tláb a forró homokba süppedek, amikor a Tiszában úszok, amikor nézem, hogyan festi lilára a lemenő Nap a pusztaság fölött az eget – akkor azt érzem, otthon vagyok. Gyermekkori emlékek között járok. Halott ősök intenek a távolból. Sosem voltam melldöngető nacionalista – de nem vagyok gyökértelen kozmopolita sem. Van hazám, ahol otthon vagyok. Még akkor is, amikor ki akarnak utálni onnan. Még akkor is, ha a politikai valóság miatt esetleg arra kényszerülök, hogy elköltözzek innen, és a gyerekem már más nyelven tanul majd az iskolában. Akkor is haza fogok jönni ide, és nem azonosí­tom ezt a földet azokkal, akik elüldöztek. Az én hazaszeretetem szelí­d és gyöngéd. Mint a felnőtt gyerek szeretete a szülője iránt, akinek bár látja a hibáit, de nem azonosí­tja őket vele. Hálát érez azért, hogy van. Vajon van-e magyarabb a magyar rónánál? És van-e magyarabb a róna költőjénél, Petőfinél? Az én képzeletemben bizonyára nincs. És persze közben milyen ironikus, hogy a róna szavunk (akárcsak a puszta) szláv jövevényszavak. Kölcsönbe vettük őket a szláv szomszédainktól, akik valójában nem is szomszédok: köztünk, bennünk élnek. Elfelejtve, elidegenedve. Mert sokkal több szláv van bennünk, mint amit a soviniszta, revizionista magyar néplélek elviselni képes. Még a legmagyarabb költőnk, Petőfi is szláv ivadék volt. Akinek az édesanyja szlovák anyanyelvű volt. És ez a róna, ami Petőfi számára a szabadság szimbóluma, ahol börtönéből szabadult sas lehet a lélek – ugyanez a róna rejti magában a magyar ugart, amit Ady megénekelt. Az ugar, nem mellesleg, szintén szláv jövevényszó. Az ugar olyan területet jelent, amit korábban már megműveltek, de jelenleg nem hasznosí­tanak. És ez egy nagyon fontos különbséget, többletjelentést tartalmaz: van benne kiaknázatlan lehetőség, amit tudatosan nem használnak ki. Az ugart valamikor kihasználták, művelték bizonyos időszakokban, bizonyos emberek: de a sivár jelenben azok szava számí­t, akik hagyják tespedni. Az ugar nem pusztán a műveletlenség jelképe. Hanem a büszke bárgyúsággal, tudatos maradisággal, sziszegő irigységgel vállalt műveletlenségé. Ami nem egyszerűen műveletlen, de egyenesen dagonyázik saját műveletlenségében. A szemétdombján kapirgáló kakas arroganciája, aki azt képzeli, kukorékolásával ő ébreszti fel minden reggel a Napot. Ady keserűsége ugyanaz, mint ami Széchenyi keserűsége is volt: a magyar ugaron a gaz lehúz, altat, befed. Aki itt változást szeretne, azt nem egyszerűen közöny, de olyan tömény rosszindulat fogadja, ami egyes más, szintén műveletlen tájakon ismeretlen. Gúny – a kacagó szél – és cinikus apátia. A tehetségeket lehúzza a középszerűség, majd amikor a tehetségek ennek ellenére esetleg világhí­rnévre tesznek szert, akkor a középszerűek tömege ezzel is csak önelégültségét hizlalja. És mí­g a róna felszabadí­t és összeköt – az ugar bezár és elszigetel. Ez a kettősség határozta meg az igazi nagy gondolkodó elmék hazaszeretetét már Széchenyi óta, aki maga a parlag szót használta gyakran. Utalva arra, hogy az országban, ha nem hagynák parlagon, óriási lehetőségek rejlenének. És mi, akik világot látottak, nagyvilágra nyitottak vagyunk, de nem is vakí­tott el bennünket a világ zaja és ezernyi kí­sértése – azért nem adjuk fel teljesen, amit csinálunk, mert nem csak az ugart látjuk. De látjuk az abban rejlő, kiaknázatlan lehetőségeket is. Nem csak azt látjuk, hogy milyen Magyarország – de azt is, hogy milyen lehetne. Milyen lehetne egy Magyarország, ahol a képzelet, a kreativitás, a szabadság úgy szárnyalna a végtelen rónák fölött, mint a börtönéből szabaduló sas. Ahol a jog asztalánál mind egyaránt foglalhat helyet. Ahol a Ludas Matyik bátorsága érvényesül és nem a Döbrögik terpeszkedése. Ahol az ugart megművelik, és ahol az emberi jogok nem számí­tanak lefordí­thatatlan szójátéknak. Hogy ezek az álmaink jelenleg sokkal inkább kirekesztenek bennünket a magyar rögvalóságból, mint amennyire lehetőséget teremtenek az önmegvalósí­tásra – hát ebben igazából semmi új nincsen. Sokan már Nyugaton élnek közülünk, mások idehaza érzik magukat belső emigrációban. Elnyomott kisebbségnek. De mégis, ahogy Eötvös József í­rta, az emberek sokasága önmagában még nem nemzet. A szabadság teszi a nemzetet. Hiába van jelenleg többségben az önként, dalolva vállalt alattvalóság, lakájszellem, házmester mentalitás, hiába fogja esetleg ezt a posztot is gúnyos, cinikus legyintés fogadni egyesek részéről – a nemzetet mindig is a szabad, kreatí­v elmék közössége teremti meg. Ha adnak neked valamit a Drogriporter í­rásai, ha szeretnéd, hogy ez a hang tovább szóljon a magyar ugaron, akkor kérlek, támogasd az oldalt: https://drogriporter.hu/tamogass/ kép: id. Markó Károly