Az elmúlt 9 hónapban volt időm nyomon követni, hogyan fejlődik egy emberi lény – a lányom – az anyja méhében. De vajon mi volt az a pillanat, amikor önálló emberi lénnyé vált?
Sokan rávágnák erre a kérdésre: hát a fogantatás. Amikor egyesült a két sejt, és egy teljesen új sejtet, egy új lényt hozott létre. Egyedi DNS-el, amiben ott van egy új, egyedi emberi lény lenyomata, térképe, esszenciája. De tényleg ott van?
Nem egészen.
Már rég megdőlt azon gén-determinista, gén-esszencialista elképzelés, ami szerint egy ember egyedi tulajdonságai, személyisége teljesen bele vannak kódolva a génjeibe. Ma már tudjuk, hogy a gének csupán a környezeti behatásokkal kapcsolatba, interakcióba lépve fejtik ki a hatásaikat. Abban, hogy milyen egyedi emberi személyiségünk, tulajdonságaink lesznek, éppen olyan fontos, ha nem fontosabb szerepet játszik, hogy milyen hatások formálnak bennünket.
A gének nem tartalmazzák a lényegünket – nem lehet megfeleltetni őket a „lélek” fizikai lenyomatának, bármennyire is próbálják így beállítani egyesek.
Ráadásul az emberek a „természetes fogantatást” egyetlen mágikus pillanatként fogják fel. Mint ahogy azt a „Nicsak, ki beszél!” című klasszikus vígjátékban látták: két ember teste szerelmes ölelésben egybeforr, s közben a sejtjeik egyesülnek. És BUMMM – abban a mágikus, megismételhetetlen pillanatban megtörténik a csoda. Egy emberi lélek beleköltözik a megtermékenyített petesejtbe.
Nos, ha így képzelted el a fogantatást, hát akkor porold le az ismereteidet! Nem csak azért, mert ma már nagyon sok baba lombikban fogan. De még ha spontán megtermékenyítésről is van szó – a fogantatás egyáltalán nem a szerelmes ölelés orgazmikus pillanatában történik meg. Többnyire jóval később: a spermium akár 24 óráig is elbajlódik csak azzal, amíg bejut a petesejtbe. A fogantatásra tehát nem az ágyban kerül sor, nem az aktus során – hanem leginkább az azt követő napokban a buszon, esetleg a WC-n vagy a konyhában.
Upsz. Hát igen, ez így sokkal banálisabb és prózaibb, nemde?
Na jó jó, de akkor is megtörténik, mondhatod. És amikor megtörténik, akkor ott a BADABUMMM, a mágikus pillanat, abban az új sejtben már ott van egy megismételhetetlen, egyedi emberi lény! Szép gondolat. De bocsesz, ki kell ábrándítsalak: a 14. napig ugyanis még az sem dől el, hogy ebből a bizonyos embrióból egy, vagy akár több emberi lény fog kialakulni. Az egypetéjű ikrek ugyanis egyetlen spermium által megtermékenyített egyetlen petesejtből alakulnak ki. Ezért is nevezik őket monozigótának.
Arról nem beszélve, hogy a sejt megtermékenyítése egyáltalán nem jelent zöld utat a terhességhez. Ez két külön dolog. A megtermékenyített petesejtek egy jelentős része ugyanis nem képes megtapadni a méh falán, és egyszerűen elpusztul. Attól függetlenül, hogy miként történt a fogantatás, spontán vagy mesterséges reprodukciós eljárással.
Na most gondoljunk csak bele: tegyük fel, hogy igaza van az „életpárti” megmondóembereknek, akik szerint minden megtermékenyített petesejt egy önálló, kész emberi lény. Akkor bizony a legnagyobb „népirtást” nem a terhességmegszakítók követik el, hanem azok a nők, akik próbálnak teherbe esni. Köztük azok, akik buzgón követik a plébánosuk, lelkészük vagy rabbijuk instrukcióját: „szaporodjatok és sokasodjatok!” Megannyi kis emberi hulla ürül ki a menstruáció során és kerül szemétre… Brrr…
Régebben a katolikusok azt hitték szent meggyőződéssel, hogy a kereszteletlen gyermekek és magzatok mind a pokol tornácára (limbus) jutnak. Hiszen nem szabadulhatnak föl az „eredendő bűn” alól. 2007 óta azonban a pokol tornácának szent és örök tanításába vetett hitet a pápa opcionálissá tette az ő igen nagy bölcsességében. De maradt egy csomó más dogma és tiltás. Én mindenesetre, aki tudja értékelni a kereszténység számos tanítását, azt gondolom, hogy Ágoston óta és nyomán az egyház(ak) borzasztó nagy butaságokat tud(nak) tanítani, amikor az emberi szexualitásról és reprodukcióról van szó. És nem gondolom azt, hogy terhelne minket valamiféle „eredendő bűn, sem azt, hogy a megtermékenyített petesejt azonnal emberi lénnyé válna.
Régebben egyébként egyáltalán nem tanította az egyház, hogy az élet a fogantatással kezdődik. Mondjuk eleve nem is volt fogalmuk arról, hogy miként zajlik a fogantatás – hiszen arra csak a 19. század elején derítettek fényt tudósok az ő istentelen mikroszkópjaikkal. Aquinoi Tamás például Arisztotelész nyomán még azt gondolta, hogy először csak egy állati lélek költözik be a magzatba, majd csupán jóval később válik emberré. VIII. Henrik idejében akkortól számított embernek a magzat, amikortól az első rúgását észlelték az anyja hasában. Manapság sokan a fogantatástól, de vannak, akik a méhfalban való megtapadástól, és vannak, akik az első mérhető agyhullámoktól számítják az emberi létezést. De ez mind a hitek kérdése.
Az igazság az, hogy empirikusan bizonyítani senki sem tudja, hogy mikortól is kezdődik annak az egyedi és megismételhetetlen emberi lénynek a létezése, akik vagyunk. Ez egy filozófiai kérdés. Aki sok filozófiát olvasott, annak talán már önmagában az a törekvés is hiábavalónak tűnik, hogy egyáltalán megtaláljuk azt a megismételhetetlen és egyedi szikrát, lényeget ott a lélek középpontjában. Egyes filozófiák, például a Buddha tanításai szerint ott bizony nincsen is semmi ilyesmi. Minden egyes pillanatban változunk, minden egyes pillanatban más emberré válunk, meghalunk és újjászületünk minden lélegzetvétellel. Ez mondjuk számomra szimpi gondolat: de ismét, ez már a hitek kérdése. Én elfogadom azt is, ha más másként hiszi. Sok hit megférhet egymás mellett, ha nem akarja ráerőltetni magát a másikra.
Egy valamiben biztos vagyok: abban, hogy az a kis emberi lény, aki az anyukája hasában fejlődik, és hamarosan a világra jön, a legeslegnagyobb csoda, ami valaha történt velem. Elég rá gondolnom, és átjárja a testemet-lelkemet a hála és a szeretet. Belülről formál át – rajta keresztül én is mássá válok, a születésével én is újjá fogok születni. És ez az, ami igazán számít.
(notes to myself)
