Az elmúlt 9 hónapban volt időm nyomon követni, hogyan fejlődik egy emberi lény – a lányom – az anyja méhében. De vajon mi volt az a pillanat, amikor önálló emberi lénnyé vált? Sokan rávágnák erre a kérdésre: hát a fogantatás. Amikor egyesült a két sejt, és egy teljesen új sejtet, egy új lényt hozott létre. Egyedi DNS-el, amiben ott van egy új, egyedi emberi lény lenyomata, térképe, esszenciája. De tényleg ott van? Nem egészen. Már rég megdőlt azon gén-determinista, gén-esszencialista elképzelés, ami szerint egy ember egyedi tulajdonságai, személyisége teljesen bele vannak kódolva a génjeibe. Ma már tudjuk, hogy a gének csupán a környezeti behatásokkal kapcsolatba, interakcióba lépve fejtik ki a hatásaikat. Abban, hogy milyen egyedi emberi személyiségünk, tulajdonságaink lesznek, éppen olyan fontos, ha nem fontosabb szerepet játszik, hogy milyen hatások formálnak bennünket. A gének nem tartalmazzák a lényegünket – nem lehet megfeleltetni őket a „lélek” fizikai lenyomatának, bármennyire is próbálják í­gy beállí­tani egyesek. Ráadásul az emberek a „természetes fogantatást” egyetlen mágikus pillanatként fogják fel. Mint ahogy azt a „Nicsak, ki beszél!” cí­mű klasszikus ví­gjátékban látták: két ember teste szerelmes ölelésben egybeforr, s közben a sejtjeik egyesülnek. És BUMMM – abban a mágikus, megismételhetetlen pillanatban megtörténik a csoda. Egy emberi lélek beleköltözik a megtermékenyí­tett petesejtbe. Nos, ha í­gy képzelted el a fogantatást, hát akkor porold le az ismereteidet! Nem csak azért, mert ma már nagyon sok baba lombikban fogan. De még ha spontán megtermékenyí­tésről is van szó – a fogantatás egyáltalán nem a szerelmes ölelés orgazmikus pillanatában történik meg. Többnyire jóval később: a spermium akár 24 óráig is elbajlódik csak azzal, amí­g bejut a petesejtbe. A fogantatásra tehát nem az ágyban kerül sor, nem az aktus során – hanem leginkább az azt követő napokban a buszon, esetleg a WC-n vagy a konyhában. Upsz. Hát igen, ez í­gy sokkal banálisabb és prózaibb, nemde? Na jó jó, de akkor is megtörténik, mondhatod. És amikor megtörténik, akkor ott a BADABUMMM, a mágikus pillanat, abban az új sejtben már ott van egy megismételhetetlen, egyedi emberi lény! Szép gondolat. De bocsesz, ki kell ábrándí­tsalak: a 14. napig ugyanis még az sem dől el, hogy ebből a bizonyos embrióból egy, vagy akár több emberi lény fog kialakulni. Az egypetéjű ikrek ugyanis egyetlen spermium által megtermékenyí­tett egyetlen petesejtből alakulnak ki. Ezért is nevezik őket monozigótának. Arról nem beszélve, hogy a sejt megtermékenyí­tése egyáltalán nem jelent zöld utat a terhességhez. Ez két külön dolog. A megtermékenyí­tett petesejtek egy jelentős része ugyanis nem képes megtapadni a méh falán, és egyszerűen elpusztul. Attól függetlenül, hogy miként történt a fogantatás, spontán vagy mesterséges reprodukciós eljárással. Na most gondoljunk csak bele: tegyük fel, hogy igaza van az „életpárti” megmondóembereknek, akik szerint minden megtermékenyí­tett petesejt egy önálló, kész emberi lény. Akkor bizony a legnagyobb „népirtást” nem a terhességmegszakí­tók követik el, hanem azok a nők, akik próbálnak teherbe esni. Köztük azok, akik buzgón követik a plébánosuk, lelkészük vagy rabbijuk instrukcióját: „szaporodjatok és sokasodjatok!” Megannyi kis emberi hulla ürül ki a menstruáció során és kerül szemétre… Brrr… Régebben a katolikusok azt hitték szent meggyőződéssel, hogy a kereszteletlen gyermekek és magzatok mind a pokol tornácára (limbus) jutnak. Hiszen nem szabadulhatnak föl az „eredendő bűn” alól. 2007 óta azonban a pokol tornácának szent és örök taní­tásába vetett hitet a pápa opcionálissá tette az ő igen nagy bölcsességében. De maradt egy csomó más dogma és tiltás. Én mindenesetre, aki tudja értékelni a kereszténység számos taní­tását, azt gondolom, hogy Ágoston óta és nyomán az egyház(ak) borzasztó nagy butaságokat tud(nak) taní­tani, amikor az emberi szexualitásról és reprodukcióról van szó. És nem gondolom azt, hogy terhelne minket valamiféle „eredendő bűn, sem azt, hogy a megtermékenyí­tett petesejt azonnal emberi lénnyé válna. Régebben egyébként egyáltalán nem taní­totta az egyház, hogy az élet a fogantatással kezdődik. Mondjuk eleve nem is volt fogalmuk arról, hogy miként zajlik a fogantatás – hiszen arra csak a 19. század elején derí­tettek fényt tudósok az ő istentelen mikroszkópjaikkal. Aquinoi Tamás például Arisztotelész nyomán még azt gondolta, hogy először csak egy állati lélek költözik be a magzatba, majd csupán jóval később válik emberré. VIII. Henrik idejében akkortól számí­tott embernek a magzat, amikortól az első rúgását észlelték az anyja hasában. Manapság sokan a fogantatástól, de vannak, akik a méhfalban való megtapadástól, és vannak, akik az első mérhető agyhullámoktól számí­tják az emberi létezést. De ez mind a hitek kérdése. Az igazság az, hogy empirikusan bizonyí­tani senki sem tudja, hogy mikortól is kezdődik annak az egyedi és megismételhetetlen emberi lénynek a létezése, akik vagyunk. Ez egy filozófiai kérdés. Aki sok filozófiát olvasott, annak talán már önmagában az a törekvés is hiábavalónak tűnik, hogy egyáltalán megtaláljuk azt a megismételhetetlen és egyedi szikrát, lényeget ott a lélek középpontjában. Egyes filozófiák, például a Buddha taní­tásai szerint ott bizony nincsen is semmi ilyesmi. Minden egyes pillanatban változunk, minden egyes pillanatban más emberré válunk, meghalunk és újjászületünk minden lélegzetvétellel. Ez mondjuk számomra szimpi gondolat: de ismét, ez már a hitek kérdése. Én elfogadom azt is, ha más másként hiszi. Sok hit megférhet egymás mellett, ha nem akarja ráerőltetni magát a másikra. Egy valamiben biztos vagyok: abban, hogy az a kis emberi lény, aki az anyukája hasában fejlődik, és hamarosan a világra jön, a legeslegnagyobb csoda, ami valaha történt velem. Elég rá gondolnom, és átjárja a testemet-lelkemet a hála és a szeretet. Belülről formál át – rajta keresztül én is mássá válok, a születésével én is újjá fogok születni. És ez az, ami igazán számí­t. (notes to myself)