Ma egy kelet-magyarországi városban filmeztünk. Beszélgettem egy velem nagyjából egykorú pasival, aki a függőségéből épül fel. Meghallgattam az élettörténetét.
Elég mélyről érkezett: egy cigánytelepen nőtt fel.
„Rettegésben telt a gyermekkorom,” mondta.
Az apja börtönviselt alkoholista volt, aki úgy gondolta, hogy a gyerekei is börtönben fogják végezni. Ezért fel kell őket készítenie a „valóságra”. Így hát azt játszotta, hogy részegen felsorakoztatta a gyerekeit, és addig verte őket, amíg elájultak. Így akarta őket „tréningezni”, hogy majd amikor a börtönben verik őket, bírják az ütéseket.
Nos, a tréning sikerült. Mármint sikerült a börtönre felkészíteni őket – csak éppen az életre nem.
És sikerült egy életre traumatizálnia a gyerekét. Aki már 14 évesen olyan súlyos pszichés és viselkedési zavarokkal küzdött, hogy bekerült a fiatalkorúak börtönébe.
A srác gyakorlatilag a börtönben nőtt fel. Oda szocializálódott. Első felnőtt évtizede börtönben telt. És itt, a börtönben vált gyógyszer (rivotril) függővé. Amivel a börtönorvosok szabadkezűen bántak: hiszen komoly pszichoszociális támogatást nem tudtak nyújtani, és tisztában voltak vele, hogy a körülmények embertelenek. Így hát kezelték a tüneteket: hogy a fogva tartottak jobban kezelhetőek, menedzselhetőek legyenek.
Amikor szabadult, egy teljesen ismeretlen – és idegen világ várt rá. Aminek a szabályait nem ismerte és értette. Tele volt dühvel, meg nem értettséggel és magánnyal.
Eljárt bulizni, de többnyire ott is magányos volt – gyógyszerkábulatban. Itt kapott rá a katira (mefedron). Ami egy új világot nyitott meg: a hatása alatt kevésbé érezte magát elszigeteltnek. Beszélgetett, szociálissá vált. Még néhány haverja is lett.
A kati-fogyasztás azonban hamarosan kikerült a kontrollja alól. Elkezdte intravénásan tolni, és amikor az élete krízishez került, eljutott a saját mélypontjára. Amikor már minden napja arról szólt, hogy eszméletlenre drogozta magát.
A kristályt már rég letette. Elindult a felépülés útján.
Amit viszont jóval nehezebb letenni: az a düh. A stressz. A szorongás.
Mit kezdesz józanul ezekkel? Amikor már nem tudod őket belefojtani a bódulatba?
Miközben a történetét hallgattam, eltöprengtem: milyen könnyen el- és megítélünk embereket anélkül, hogy fogalmunk lenne róla, min mentek keresztül. Mennyire nem értjük, hogy az a rendszer, aminek elvileg a biztonság őrzése és az igazság szolgáltatása lenne a feladata – valójában hogyan termeli újra a kirekesztést és az erőszakot generációról generációra.
Nem tudtam kárhoztatni ezt a srácot – megértettem a dühét. Együttéreztem vele.
Megértettem, miért dühös arra a világra, amitől alig kapott többet, mint kirekesztést, erőszakot és gyűlöletet.
Hogy dühös azokra, akik megkapták mindazt, amit ő nem. És ráadásul még meg is vetik őt.
Hogy dühös az apjára, aki részegen verte.
És főleg dühös magára. Arra a kisfiúra, aki akkor volt, amikor ott állt az apja előtt, kiszolgáltatva, rettegve tűrve, hogy ájultra verjék.
Mert az ember ennek az egész igazságtalan világnak is könnyebben megbocsát, mint saját magának. A benne élő kisfiúnak/kislánynak.
És mégis küzd. Harcol a sárkánnyal. Megtöri a transzgenerációs traumák láncolatát, és ő már nem adja tovább a bántást a saját gyerekének. Büszkén meséli, hogy ő már egy pofont sem adott a gyereknek soha.
Ami nem sikerül ezernyi új börtönnel sem – az sikerülhet egy csipetnyi támogatással, szeretettel, együttérzéssel, kedvességgel. Emberek megnyílnak. Kivirágoznak. Élni kezdenek. Megszabadulnak a múlt börtönéből.
„Nem szabad azt kívánnunk, hogy eltűnjenek a problémáink, csak kegyelemért, hogy átformáljuk őket,” írta Simone Weil.
