Ma egy kelet-magyarországi városban filmeztünk. Beszélgettem egy velem nagyjából egykorú pasival, aki a függőségéből épül fel. Meghallgattam az élettörténetét. Elég mélyről érkezett: egy cigánytelepen nőtt fel. „Rettegésben telt a gyermekkorom,” mondta. Az apja börtönviselt alkoholista volt, aki úgy gondolta, hogy a gyerekei is börtönben fogják végezni. Ezért fel kell őket készí­tenie a „valóságra”. Így hát azt játszotta, hogy részegen felsorakoztatta a gyerekeit, és addig verte őket, amí­g elájultak. Így akarta őket „tréningezni”, hogy majd amikor a börtönben verik őket, bí­rják az ütéseket. Nos, a tréning sikerült. Mármint sikerült a börtönre felkészí­teni őket – csak éppen az életre nem. És sikerült egy életre traumatizálnia a gyerekét. Aki már 14 évesen olyan súlyos pszichés és viselkedési zavarokkal küzdött, hogy bekerült a fiatalkorúak börtönébe. A srác gyakorlatilag a börtönben nőtt fel. Oda szocializálódott. Első felnőtt évtizede börtönben telt. És itt, a börtönben vált gyógyszer (rivotril) függővé. Amivel a börtönorvosok szabadkezűen bántak: hiszen komoly pszichoszociális támogatást nem tudtak nyújtani, és tisztában voltak vele, hogy a körülmények embertelenek. Így hát kezelték a tüneteket: hogy a fogva tartottak jobban kezelhetőek, menedzselhetőek legyenek. Amikor szabadult, egy teljesen ismeretlen – és idegen világ várt rá. Aminek a szabályait nem ismerte és értette. Tele volt dühvel, meg nem értettséggel és magánnyal. Eljárt bulizni, de többnyire ott is magányos volt – gyógyszerkábulatban. Itt kapott rá a katira (mefedron). Ami egy új világot nyitott meg: a hatása alatt kevésbé érezte magát elszigeteltnek. Beszélgetett, szociálissá vált. Még néhány haverja is lett. A kati-fogyasztás azonban hamarosan kikerült a kontrollja alól. Elkezdte intravénásan tolni, és amikor az élete krí­zishez került, eljutott a saját mélypontjára. Amikor már minden napja arról szólt, hogy eszméletlenre drogozta magát. A kristályt már rég letette. Elindult a felépülés útján. Amit viszont jóval nehezebb letenni: az a düh. A stressz. A szorongás. Mit kezdesz józanul ezekkel? Amikor már nem tudod őket belefojtani a bódulatba? Miközben a történetét hallgattam, eltöprengtem: milyen könnyen el- és megí­télünk embereket anélkül, hogy fogalmunk lenne róla, min mentek keresztül. Mennyire nem értjük, hogy az a rendszer, aminek elvileg a biztonság őrzése és az igazság szolgáltatása lenne a feladata – valójában hogyan termeli újra a kirekesztést és az erőszakot generációról generációra. Nem tudtam kárhoztatni ezt a srácot – megértettem a dühét. Együttéreztem vele. Megértettem, miért dühös arra a világra, amitől alig kapott többet, mint kirekesztést, erőszakot és gyűlöletet. Hogy dühös azokra, akik megkapták mindazt, amit ő nem. És ráadásul még meg is vetik őt. Hogy dühös az apjára, aki részegen verte. És főleg dühös magára. Arra a kisfiúra, aki akkor volt, amikor ott állt az apja előtt, kiszolgáltatva, rettegve tűrve, hogy ájultra verjék. Mert az ember ennek az egész igazságtalan világnak is könnyebben megbocsát, mint saját magának. A benne élő kisfiúnak/kislánynak. És mégis küzd. Harcol a sárkánnyal. Megtöri a transzgenerációs traumák láncolatát, és ő már nem adja tovább a bántást a saját gyerekének. Büszkén meséli, hogy ő már egy pofont sem adott a gyereknek soha. Ami nem sikerül ezernyi új börtönnel sem – az sikerülhet egy csipetnyi támogatással, szeretettel, együttérzéssel, kedvességgel. Emberek megnyí­lnak. Kivirágoznak. Élni kezdenek. Megszabadulnak a múlt börtönéből. „Nem szabad azt kí­vánnunk, hogy eltűnjenek a problémáink, csak kegyelemért, hogy átformáljuk őket,” í­rta Simone Weil.