Félelemben élünk.
Mindentől félünk, és annak az ellentététől is.
Félünk meghalni. Félünk élni.
Félünk a tegnaptól. Félünk a holnaptól.
Félünk a magánytól. Félünk a kapcsolattól.
Félünk dönteni. Félünk halogatni.
Félünk részt venni. Félünk kimaradni.
Félünk távozni. Félünk maradni.
Félünk a kudarctól. Félünk a sikertől.
Félünk a változástól. Félünk a tespedéstől.
A félelem beleivódott a sejtjeinkbe.
Megbénít bennünket: irányít és kontrollál minket.
Félünk beismerni, hogy milyen sokszor cselekszünk vagy nem cselekszünk félelemből.
Racionálisnak és logikusnak álcázzuk azt, amit ott belül valójában a félelem diktál.
A félelem sokkal gyakrabban akadályoz minket, mint a lehetőségek hiánya.
Lehúz, mint egy ólomkolonc.
Arra kárhoztat minket, hogy tehetetlen külső szemlélőként figyeljük, ahogy lepereg az életünk.
És még ezt a félelmet is félünk megélni.
Mert a leginkább attól félünk, hogy saját magunk legyünk.
Rettegünk, hogy az ott bent, akik vagyunk, akik igazán vagyunk – az nem szerethető.
Amikor visszanézünk majd az életünkre, a legfontosabb pillanatoknak talán azokat ítéljük majd, amikor a kíváncsiságunk erősebbnek bizonyul, mint a félelmünk.
Amikor a tegnap és holnap félelmén túl felfedezzük a mát.
Amikor mintha leolvadnának a valóságot, más embereket elválasztó jégpáncélok, és minden mindennel összefügg.
Nem keressük a megfelelő körülményeket, nem várunk egy soha el nem jövő tökéletes helyzetre, hanem megvetjük a lábunkat a jelenben. Elfogadjuk, amit adni képes.
Nem kell semmit tenni.
Nem kell máshová menni.
Nem kell másvalakivé válni.
Belélegzel: megérkeztem.
Kilélegzel: otthon vagyok.
(note to myself)
kép: Todd R. Forsgren
