Félelemben élünk. Mindentől félünk, és annak az ellentététől is. Félünk meghalni. Félünk élni. Félünk a tegnaptól. Félünk a holnaptól. Félünk a magánytól. Félünk a kapcsolattól. Félünk dönteni. Félünk halogatni. Félünk részt venni. Félünk kimaradni. Félünk távozni. Félünk maradni. Félünk a kudarctól. Félünk a sikertől. Félünk a változástól. Félünk a tespedéstől. A félelem beleivódott a sejtjeinkbe. Megbéní­t bennünket: irányí­t és kontrollál minket. Félünk beismerni, hogy milyen sokszor cselekszünk vagy nem cselekszünk félelemből. Racionálisnak és logikusnak álcázzuk azt, amit ott belül valójában a félelem diktál. A félelem sokkal gyakrabban akadályoz minket, mint a lehetőségek hiánya. Lehúz, mint egy ólomkolonc. Arra kárhoztat minket, hogy tehetetlen külső szemlélőként figyeljük, ahogy lepereg az életünk. És még ezt a félelmet is félünk megélni. Mert a leginkább attól félünk, hogy saját magunk legyünk. Rettegünk, hogy az ott bent, akik vagyunk, akik igazán vagyunk – az nem szerethető. Amikor visszanézünk majd az életünkre, a legfontosabb pillanatoknak talán azokat í­téljük majd, amikor a kí­váncsiságunk erősebbnek bizonyul, mint a félelmünk. Amikor a tegnap és holnap félelmén túl felfedezzük a mát. Amikor mintha leolvadnának a valóságot, más embereket elválasztó jégpáncélok, és minden mindennel összefügg. Nem keressük a megfelelő körülményeket, nem várunk egy soha el nem jövő tökéletes helyzetre, hanem megvetjük a lábunkat a jelenben. Elfogadjuk, amit adni képes. Nem kell semmit tenni. Nem kell máshová menni. Nem kell másvalakivé válni. Belélegzel: megérkeztem. Kilélegzel: otthon vagyok. (note to myself) kép: Todd R. Forsgren