A hitről sokan úgy gondolkodnak, mint vallásos dogmák kételkedés nélküli elfogadásáról. Pusztán a tekintély alapján. Ezt gondolják róla a fundamentalisták, akik szerint az ilyen típusú hit az, ami üdvözít. És ezt gondolják róla azok a kritikusok is, akik szerint mindenféle vallás, mindenféle hit ostoba babonaság. Én nem tartozom sem a térítő hitbuzgalom, sem a vallásirtó hitetlenség táborába: próbálok nyitott maradni.
Tudván tudom, hogy az elmélyült spiritualitást megélő ember számára a hit ennél jóval több. Magába foglalja a racionalitás és az érzelmek elemeit, de azokon túlmutat. Ahogy Paul Tillich protestáns teológus gyönyörűen megfogalmazta, a hit egy állapot. A végső érintettség állapota – a végső elkötelezettségé. Egyfajta végső megnyílás és sérülékennyé válás. Ami nem kis kockázatot hordoz magában. Meggyógyíthat minket, de el is pusztíthat, írja Tillich.
A hit nem feltétlenül naiv hiszékenység. Nem azt jelenti, hogy valaki vakon elfogadja, hogy amit több ezer éve halott emberek kinyilatkoztattak az igazságról, az úgy van. Vagy hogy hisz különféle láthatatlan lényekben, erőkben. Az érett hit ezekben az igazságokban kételkedhet. A hívő, ahogy Pilinszky is írta, kevés dolgot tud, és mégis: „hogyha valamit tudok, hát ezt tudom, e forró folyosót, e nyílegyenes labirintust, melyben mind tömöttebb és mind tömöttebb és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk.”
A hit – elrugaszkodás, végső bizalommal. Szelíd elengedés.
„A hit ellentéte nem a kétely,” írja Richard Rohr ferences szerzetes. „A hit ellentéte a kontroll. El kell hagynod az Édent, ahol angyalok őrködnek lángoló kardokkal, akik megakadályozzák, hogy valaha is visszatérj. El kell hagynod az anyaméhet, hogy megszüless.”