A nagy tanítóknak, mint a Krisztus vagy a Buddha, kitűnő érzékük volt ahhoz, hogy az egyébként rendkívül bonyolultnak és elvontnak tűnő igazságokat is nagyon kézzelfogható képekkel, metaforákkal magyarázzák meg a számunkra. Gondoljunk például a jézusi példabeszédekre, a természetből és mezőgazdaságból vett gazdag szimbolikára, amit használt. Vagy gondolhatunk a Buddha tanítására a két nyílvesszőről, aminek a szimbolikáját a drogfüggőségre alkalmazva egy korábbi írásomban elemeztem (belinkelem a hozzászólásokba azt is).
Amikor a Buddha tanításait lefordították angolra és más európai nyelvekre, gyakran elsikkadt az a gazdag jelentéstartalom, ami az eredeti páli nyelvű (ezen a nyelven beszélt a Buddha) kifejezések mögött állt. És meg lehet figyelni, hogy az európai ember próbálta még a nyelv szintjén is a zsidó-keresztény kultúrkörhöz, a nyugati dualista gondolkodáshoz idomítani ezeket a tanításokat. Ezért aztán borzasztó érdekes megnézni a Buddha által használt kifejezések jelentéstörténetét, etimológiáját: vajon a mi szavainkhoz képest milyen többletjelentéssel bírnak.
Ott van például máris a négy nemes igazság – a Buddha legfontosabb tanításai – közül a legelső. Amit gyakran úgy adnak vissza, hogy minden létezés – szenvedés. Vagy hogy az emberi élet lényegében szenvedéssel teli. Ami persze alapvetően nem hibás fordítás. Mégis, a legtöbb európai olvasónak erről a leginkább a szenvedésnek az a jelentése ugrik be, amit a zsidó-keresztény kultúrából ismer. Én is sokáig így tettem. Hiszen a középkor egyik kedvelt témája volt az, hogy a világ egy siralomvölgy. Tele van szenvedéssel, amit az eredendő bűn okoz, és ebből csak az isteni kegyelem tudja az embert újra kiemelni.
De a Buddha számára a szenvedés nem egészen ugyanazt jelentette. Nekem sokat segített a különbség megértéséhez az, hogy megismertem az eredeti páli szó, a dukkha jelentését. Aminek egy közkeletű etimológiai magyarázata, hogy eredetileg a dukkha alatt azt értették, amikor a kocsi kerekének a tengelye rosszul illeszkedik a lyukba. Ezért a kocsi folyamatosan zötykölődik, és az utazás ezért nem éppen kellemes. Itt tehát nem is annyira arról van szó, hogy a világ maga lenne valamiféle siralomvölgy, és benne mi, emberek lennénk bűnös, selejtes lelkek. Hanem azt jelenti, hogy a szenvedés azzal jár, ahogyan a valóságot felfogjuk, érzékeljük, magyarázzuk és ahogyan reagálunk rá.
A dukkhát, a szenvedést valójában az elme teremti és termeli újra azon keresztül, ahogyan viszonyul a világhoz. Bár az életnek elkerülhetetlen részei mindenféle rossz dolgok: a fájdalom, amit baleset, betegség, öregkor miatt élünk át, a félelem, amit a halállal szemben érzünk. De ez még önmagában nem dukkha. Akkor válik azzá, amikor az elme reagál ezekre: amikor taszítja a fájdalmat, és keresi a gyönyört. Amikor görcsösen ragaszkodik ahhoz, ami volt, van vagy lesz – és nem akarja elfogadni a változást. Amikor valami állandóságot és változatlan lényeget keres abban, ahol ilyen nincs. Ezek azok, amik a szenvedést okozzák.
Ha a Buddha első nemes igazságát megértjük, hát nagyon sokat gazdagodhat a megértésünk többek között a függőség jelenségéről is. Amivel ezen az oldalon sokszor foglalkozom. Megértjük, hogy miért és hogyan képes egy olyan dolog, amit eleinte ennyire a tiszta gyönyörhöz kapcsolunk, ennyi szenvedést okozni hosszú távon. Hogy miért ennyire nehéz a változás – a felépülés bármilyen lelki eredetű betegségből. És nem kis részben ad nekünk egy nagy adag együttérzést is azokkal az emberekkel, akik ilyesmivel küzdenek. Hiszen rájövünk, hogy az ő szenvedésük egyáltalán nem olyan más, idegen valami, hanem egy más szinten ugyanazzal a nagyon is emberi szenvedéssel van dolguk, mint nekünk. Csak éppen más úton jártak, más hatások érték őket.