A bírósági vallomások szerint valóságos mintapolgár volt az a férfi, aki a 4 fokos hidegben vízzel öntött le egy hajléktalan asszonyt, aki emiatt kihűlt és meghalt.
Megbízható, ember-és családszerető, lelkiismeretes, gondoskodó apa, egy szóval jó ember, aki rendszeres véradó, bár nem bírja a vér látványát, biciklivel jár dolgozni környezetvédelmi megfontolásokból, szemetet szed, más hajléktalanoknak alkalomadtán segít – ezek hangzottak el róla a 444 cikke szerint (link a kommentben).
„Hogy jutott el ez az ember oda, hogy egy éjszaka leöntött vízzel egy hajléktalant?” – kérdezte megdöbbenve a bírónő a tárgyaláson.
Nos, ez az 1 millió forintos kérdés.
Szerintem nem lehet ezt az egyetlen férfit felelőssé tenni, hiába csak ő állt jelenleg a bíróság előtt. Nem, nem mentegetem, amit tett: az szerintem borzasztó. Még ha nem is akarta megölni, csak móresre tanítani. De ebben az ügyben a felelősség jóval messzebbre és mélyebbre nyúlik az ő egyéni felelősségénél. Ez az egész ügy szerintem állatorvosi lova annak, hogyan mondott csődöt a társadalmi szolidaritás Magyarországon.
Hogy valakit borzasztóan zavar, ha folyamatosan arra kell ébrednie éjjel, hogy valaki óbégat az ablak alatt, az szerintem teljesen érthető. De ahhoz, hogy ez az egyébként normakövető polgár önbíráskodó igazságosztóvá váljon, aki megszabadítja a környéket az éjszakai nyugalmát megzavaró „deviáns elemtől”, előtte még kudarcot kellett vallania annak, amit jobb helyeken jóléti államnak neveznek. És ami nálunk gyakorlatilag megszűnt létezni.
Kellett hozzá az, hogy ez a polgár úgy érezze: semmiféle megoldásra nem számíthat a hatóságok, az állam részéről. Hiszen a felelősséget korábban minden létező hatóság eltolta magától: rendőr, mentő, de még az a hajléktalanoknak szolgáló melegedő is, ami kevesebb, mint 200 méterre (!) volt onnan, ahol a nő halálra fagyott. És ahová a nő nem mehetett be, mert hiányzott a tüdőszűrő papírja (!). Vajon miért nem akadt egyetlen olyan szociális munkás, aki megfogja a kezét és elvigye egy tüdőszűrő vizsgálatra?
Miután a vádlott visszapattant a hivatalos utakon, a vallomása szerint internetes fórumokon kapta azt a tanácsot, hogy a hajléktalan-probléma megoldása az, hogy kényelmetlenné kell tenni a hajléktalan számára a környezetet, ezzel elűzve őket a környékről. Pont, mint valami rágcsálót vagy rovart.
Ehhez pedig kellett az is, hogy az elmúlt években egyre inkább olyan, központilag gerjesztett közhangulat alakuljon ki, ami a hajlék nélkül élő emberekben köznyugalmat zavaró parazitákat, kártevőket lát és láttat. Akik leginkább köztisztasági problémaként jelennek meg. Nem emberi lényként, polgárként, akiknek joguk van az emberhez méltó lakhatáshoz, hanem eltakarítandó szemétként. És ezért szerintem a vádlottak padján lenne a helye mindazoknak a politikusoknak, újságíróknak és bérpropagandistáknak, akik az elmúlt években forrpontra gerjesztették a hajléktalan-ellenes hisztériát, miközben elmulasztottak otthonokat építeni.
Hogy vajon magának a hajléktalan nőnek – mondjuk el a nevét, hiszen ember volt: Zsuzsa – mi volt a története, arról sajnos sehol nem olvasni. Vajon hogyan került kerekes-székbe? Vajon miért kiabált éjjel álmában? Valószínűleg nem jókedvében. Vajon volt-e kezeletlen mentális zavara? Vajon milyen kibeszéletlen gyermekkori traumák árnyéka kísérte mindenhová? És a legfontosabb kérdés: vajon hány és hány elmulasztott alkalom volt, amikor az életének más irányt adhatott volna a megfelelő pillanatban nyújtott, humánus és együttérző támogatás a társadalom és az állam részéről?
Hiába büntetik meg az elkövetőt, megint nem lesz ebből társadalmi katarzis. Mert azok, akik a valódi felelősséget viselik, nem ülnek a vádlottak padján. És amikor a valódi kérdéseket kellene megválaszolni, homokba dugják a fejüket.