Szülőknek, hozzátartozóknak

Mit tegyek, ha a gyerekem/hozzátartozóm drogokat használ?

Attól, hogy valaki tudatmódosító szereket fogyaszt, még nem biztos, hogy valami baj van vele. Ha a motyójában egy kis füvet találtál, attól még nem kell drámai jelenetet rendezned otthon. Ha ezt teszed, ha ítélkezően, kioktatóan kiosztod, akkor csak azt tanulja meg, hogy nem lehet őszinte veled. De ez nem jelenti, hogy semmi dolgod nincs ezzel. Ha a gyereked 18 évnél fiatalabb, különösen, ha a korai tizenéves korosztályba tartozik (15 évesnél fiatalabb), akkor ideje elbeszélgetned vele. Még akkor is, ha te egyébként felnőttként alkalmanként iszol, vagy mondjuk füvet szívsz, és ez neked nem okoz különösebb problémát.

Fontos tudnod, hogy minél hamarabb (különösen, ha korai tinédzserkorban) kezd el valaki kísérletezni (legális vagy illegális) szerekkel, annál nagyobb eséllyel lesznek problémái később a szerhasználattal és általában az élettel. Fontos tehát, hogy felmérd, mi is a helyzet. Add a tudtára, hogy nem fogod megbüntetni, ha őszintén elmondja, hogy milyen drogo(ka)t fogyasztott, milyen gyakran, kivel és főként, hogy miért. Mit az, amit ad neki az adott szer? Vajon tisztában van-e azzal, hogy milyen kockázatai vannak a szerhasználatnak? Beszéljétek meg!

Ami fontos: a hitelesség. A tinédzserek nagyon érzékenyek a felnőttek képmutatására. Tehát ha te iszol és/vagy cigizel, de közben a gyerekedet lehordod, amiért füvezik, akkor nem leszel hiteles a szemében. Számodra lehet, hogy ez ég és föld, de számára nem az. A jó drogmegelőzés sem tesz különbséget illegális és legális szerek között. És akkor sem leszel hiteles, ha úgy beszélsz a témáról, hogy nem néztél magad is utána. A Drogriporter Tudástárban az egyes szerekkel, azok hatásaival és kockázataival kapcsolatban számos hasznos ismeretet találsz, ami segít a felkészülésben!

Egy hasznos könyv hozzátartozóknak – olvasd el!

Fontos azt is tudnod, hogy a tinédzserkor az agyfejlődés egy nagyon különleges szakasza. Amikor még bizonyos, a magasabb döntéshozással, veszélyek mérleglésével kapcsolatos agyterületek nem fejlődtek ki teljesen. A tiniknél ezért nem működik az, hogy egyszerűen elmondod nekik, hogy mennyire borzasztóan veszélyes drogokat használni, és dramatizálod a szörnyű következményeket, hogy elrettentsd őket. A kamaszoknál a kortársak véleménye sokkal fontosabb: az, hogy menőnek tartsák a többiek. Ezért ne próbálkozz elrettentéssel, erkölcsi tanmesékkel, inkább oszd meg velük az érzelmeidet, hogy aggódsz értük, és hallgasd meg őket.

Ha azt tapasztalod, hogy a gyereked érzelmileg, mentálisan egyben van (már amennyire egy kamasz lehet), ha nagyjából jól teljesít az iskolában, jó társaságban van, akkor egy kis kísérletezéstől, bulizástól önmagában még nem kell megijedned. De fontos, hogy közösen olyan világos határokat, szabályokat dolgozzatok ki, amelyekhez ő is tartja magát. A bulizás miatt nem hanyagolja el az iskolát, nem marad ki bizonyos idő után, szól, hogy hol van, kivel. És fontos, hogy tudja, hogy rád mindig számíthat, ha bajba kerül – és ott leszel, elhozod, ha kell. A biztonsága az első.

Függő lett a gyerek: akkor most ki a hibás?

Az emberek nem egyszerűen két csoportra oszthatók: „drogos” és „nemdrogos”, „függő” és „nemfüggő”. A drogokhoz fűződő kapcsolataink egy spektrumon helyezhetők el, ami az alkalmi, rekreációs fogyasztástól a káros fogyasztáson keresztül a függőségig terjed. Amikor egy drogot azért fogyasztunk, hogy örömet szerezzünk magunknak, alkalomhoz kötötten, mértékletesen, az ártalmakat magunkra és a közösségre nézve is minimalizálva – az egy egészséges kapcsolat. Amikor a drogfogyasztásunknak képtelenek vagyunk határokat szabni, amikor egyre kényszeresebbé válik, és egyre kevésbé az örömért fogyasztunk, sokkal inkább bizonyos negatív érzelmekkel való szembesülés elodázása miatt – az már abúzus.

Hasonló spektrumon helyezkednek el az emberi kapcsolataink is. Amikor egy emberrel kölcsönös tisztelet és szeretet alapján létesítünk kapcsolatot, megbeszéljük a problémákat, meghallgatjuk egymást, tiszteljük egymást és egymás autonómiáját, az egy egészséges kapcsolat. Amikor nem hallgatjuk meg a másikat, amikor önreflexió nélkül vádaskodunk, amikor már csak a rosszat látjuk meg abban, amit a másik tesz, amikor nem tiszteljük a függetlenségét, amikor önző módon veszélynek tesszük ki vagy bántjuk – az abúzus. Gyakran a szerhasználati problémák összefüggenek azzal, hogy valakinek már gyermekkora óta félrecsúsztak az emberi kapcsolatai – és nem képes megélni a valódi bizalmon és szereteten alapuló emberi kötődést.

A drogfüggőség nagyon gyakran akkor alakul ki, amikor valakinek már gyermekkora óta félrecsúsztak az emberi kapcsolatai – és nem képes megélni a valódi bizalmon és szereteten alapuló emberi kötődést. Amikor folyamatosan úgy érzi, hogy nem elég jó, hogy nincs a helyén, hogy valami nincs vele rendben. Ez nem jelenti, hogy te „szar” szülő/hozzátartozó vagy! Nem csak abból lesz drogfüggő, akit a szülei bántottak, abuzáltak: a trauma gyakran nem abban gyökerezik, amit valakivel tettek, amit kapott, hanem abban, amit nem. És amikor megértjük, hogy a traumák generációkon keresztül adódnak át és rögzülnek, akkor értelmét veszti a bűnbakkeresés. A szülők legjobb szándékai ellenére is tud traumatizálódni egy gyermek. És a szülő/hozzátartózó önostorzása, (ön)hibáztatása éppen úgy nem visz előre, mint a drogfüggő megszégyenítése. Az egészséges bűntudat és az önpusztító szégyen közötti különbségről itt olvashatsz bővebben!

De mégis, mikor tudom, hogy baj van?

Sok oldal olyan tanácsokat ad, hogy ha a gyereked hosszú ujjú pólókban jár vagy napszemcsiben, akkor gyanakodhatsz, hogy „drogos”. Az ilyen külsőségek helyett azonban leginkább úgy tudod meg, hogy beszélsz vele és odafigyelsz rá. Ha azt tapasztalod, hogy a gyereked/hozzátartozód zavartan viselkedik, ha úgy érzed, nem kommunikál őszintén, ha kimarad otthonról, az iskolából, munkából, ha meggyűlik a baja a tanárokkal/főnökkel, más diákokkal, ha romlanak a tanulmányi eredményei, és ha rendszeresen kerül kontroll-vesztett állapotba, akkor bizony joggal gyanakodhatsz arra, hogy a (legális vagy illegális) szerhasználata károssá vált, esetleg függőség alakult ki. Ilyenkor egyértelműen segítségre van szüksége.

És ebben a folyamatban neked, mint hozzátartozónak nagyon fontos szereped lesz – ne hidd, hogy beadod valami „detoxba”, és majd „megjavítva”, „tisztán” fogják neked visszaküldeni! Egy ember nem koszos ruha, amit be lehet adni a patyolatba, hogy tisztítsák ki. A szerhasználati problémák gyakran az egész család működési zavarait tükrözik, akár több generáció óta cipelt feldolgozatlan traumákra vezethetők vissza. Így a legsikeresebb terápiás módszerek bizony a szülő, hozzátartózó aktív részvételével történnek.

De tudok én segíteni egyáltalán, ha ő nem akar változni?

Igen! Ebben az esetben abban kell támogatnod, hogy akarja a változást (motivált legyen rá). És ha valakit támogatunk a változásban, kapcsolódunk hozzá, lehetőségeket és nem ultimátumokat kínálunk neki, ha tiszteletben tartjuk a jogát ahhoz, hogy ő is része legyen a megoldásnak, és ha odafigyelünk arra, hogy mi magunk is megőrizzük az egyensúlyunkat, ha egészséges határokat tudunk kialakítani, akkor eredményeket érhetünk el. Senkire sem tudod ráerőltetni a változást – de elő tudod segíteni azt, hogy ő magában elinduljon a változás iránti vágy, és kilépjen a komfortzónájából. És vannak segítő szakemberek, önsegítő csoportok, akik ebben téged támogatni tudnak.

És ehhez nem kell feltétlenül elérnie a „mélypontot”, nem kell feltétlenül egy egész életére szóló „függő” identitást kialakítania. Bár egyesek így változnak, ez nem feltétlenül igaz mindenkire. Nem kell kivárni, hogy valaki teljesen leépüljön ahhoz, hogy segíteni lehessen neki. Egy drogambulancián felmérhetik a helyzetét, az állapotát, és találhatnak neki megfelelő támogatást – a korai kezelésbevétel életet menthet. Az ember nem könnyen szánja el magát a változásra, különösen ha régi, begyepesedett szokások megváltoztatásáról van szó – és miután elszánta magát, azután is tele van csapdákkal a változás útja. De a bizonyítékok szerint egy támogató, bizalmi környezetben lehet hatást gyakorolni arra, hogy elinduljon valaki a felépülés útján. Az alábbi modellt Prochaska és DiClemente dolgozta ki a változás fázisairól, alkalmazható többek között a drogfüggőségre is. A visszaesés gyakran nem a változás vége, hanem a változás velejárója.

Első szabály: előbb magadon dolgozz!

A stewardess-ek a repülőút előtt azt a tanácsot adják az utasoknak, hogy esetleges vészhelyzet esetén a szülők először a saját oxigénmaszkjukat erősítsék fel, és csak azután foglalkozzanak a gyerekekével. Egy szerhasználó gyerek, hozzátartozó óriási stresszt és lelki terhet jelenthet bárki számára. Gyakran a drogfüggő hozzátartozója maga is súlyos lelki problémákkal küzd, miközben úgy érzi, neki kell a megmentőt játszani. A folyamatos aggódás, szorongás a másik miatt, a reménytelenség hullámai, a kiújulú konfliktusok: ezek mind befolyással vannak a mentális és fizikai egészségedre.

Nem azért drogozik, mert rossz ember

Akár alkoholról akár más szerről van szó, a függőséget sokan az önzéssel párosítják. És valóban, ha csak a magatartását nézed, akkor a szeretted bizony borzasztó önző módon tud viselkedni. Ezért aztán könnyű levonni a következtetést, hogy jellemtelen, rossz ember. Vagy „elment a józan esze,” ahogy mondani szokás. Pedig az emberek nem azért fogyasztanak szereket, mert rossz emberek vagy elment a józan eszük. Az ő életében megvan a szerhasználat oka és célja, ami sokféle lehet. Az önző viselkedés mögött van minta, valamilyen szenvedés elkerülése. Már az ókori görög filozófus, Szókratész is rámutatott, hogy a gyönyör és fájdalom közös tőről fakad. És a gyönyör hajhászása nagyon gyakran azt leplezi, hogy valaki nem tud mit kezdeni a fájdalmával, félelmeivel.

Amit az emberi viselkedés változásáról tudunk, mind abba az irányba mutat, hogy ha ítélkezően, lekezelően, megbélyegzően beszélünk valakivel a számunkra kellemetlen viselkedéséről, az a legritkább esetben célravezető. Legyen akár gyerek, akár felnőtt. Ha címkéket aggatunk rá, ha kritizáljuk, hogy milyen rossz ember: ezzel csak a védekező, dacos pajzsait fogjuk előhívni. Ezt sokan úgy nevezik, hogy „tagadásban lévő függő” – de valójában ez nem csak a függőségre igaz, hanem általában az emberi viselkedésre. Amikor valaki részeg/be van állva, az nem éppen alkalmas időpont az értelmes párbeszédre. De ha a józan pillanataiban együttérzően figyelünk oda rá, meghallgatjuk az ő perspektíváját is (bármennyire nem értünk vele egyet), és ha nem vonjuk kétségbe az ő érzelmeit (ahogy a pszichológusok mondják: validáljuk őket), de megosztjuk vele, mit érzünk, milyen hatással van ránk az ő viselkedése, az eredményesebb. Ez nem jelenti azt, hogy ne kellene világos határokat kijelölni, vagy hogy teljesen fel kellene magunkat adni! Eljöhet az a pillanat, amikor egy szülő a saját gyerekét is kirakja otthonról, mert képtelen az együttélésre.

A címkézés nem segít

A kutatások szerint a függőséggel küzdők ellátórendszerbe való bejutását a leginkább a stigma, a megbélyegzés nehezíti a leginkább. Még a legális szereknél is: az illegális szereknél pedig ez a stigma még erősebb. Ne osszuk fel az embereket „függőkre/drogosokra” meg „normálisokra”! Ez az „ők vs mi” gondolkodás biztosan nem visz előre. Ráadásul azt a hamis képzetet kelti, mintha a „függő” és „drogos” kategóriába tartozó emberek valamiféle egységes masszát képeznének. Mintha ugyanolyan függő-tulajdonságokkal lehetne felruházni mindegyiket („hazug”, „megbízhatatlan”, „lusta” stb.). És ez egyben azt is sugallja, szintén hamisan, hogy minden egyes függőséggel küzdő ember számára egy és ugyanaz a megoldás, a felépülésnek egy és ugyanaz az útja, módja működik. „Vagy elfogadod, hogy csak egy felsőbb erő tud rajtad segíteni, vagy meghalsz” – az ilyen „választás” elé állítás nem valódi választás. Inkább ultimátum. És a változásnak nem feltétlenül előfeltétele az sem, hogy valaki elfogadja a „függő” vagy „alkoholista” címkét.

A címkével szemben inkább érdemes arra összpontosítani, hogy milyen hatást gyakorol a szerhasználat az életére és a szeretteire. Hogy vajon mi az, ami változásra motiválhatná. Mi az a cél, ami lelkesíti. És hogy megtalálja az ő helyzetének, állapotának, világnézetének leginkább megfelelő ellátási formát. Van, akinek (legalábbis először) intentív kórházi kezelésre van szüksége, de nem mindenkinek. Van, akinek megváltoztatja az életét egy önsegítő csoport, de nem mindenkinek. Van, akinek a felépülés egyben spirituális megváltás, van, aki ezt egy teljesen „világi” folyamatként éli meg. Van, akinek hosszú időn keresztül gyógyszeres kezelésre van szüksége, másnak csak a teljes absztinencia működik. Vannak, akiknél a szerhasználati problémák kezeletlen pszichiátriai zavarokkal függenek össze. Van, aki az utcán él és munkanélküli, de van olyan is, aki azért lett drogfüggő, mert iszonyú sokat dolgozik. Van, akinek szüksége van egy több hetes, vagy hónapos elvonulásra egy rehabilitációs otthonban, terápiás közösségben. De mások egy ambuláns (tehát nem benntlakásos) terápián is rengeteget fejlődhetnek. És a terápiás módszerek, megközelítések is nagyon sokfélék. És az ezeket a módszereket alkalmazó szakemberek, segítők is nagyon eltérnek felfogásuk, vérmérsékletük, hozzáállásuk stb. szerint. Ne gondoljuk azt, hogy ami/aki egy embernél működött, az feltétlenül működik a másiknál is!

A választás fontossága

Ami viszont biztosan működik: ha választást adunk az embereknek, és nem ultimátumot. Ha őket is bevonjuk a folyamatba. Nem sarokba szorítani kell az embereket („vagy bemész rehabba vagy nem beszélünk többet”), mert ezzel csak felvonják a pajzsaikat. A konfrontatív módszerekről, amelyek a 80-as és 90-es években voltak a legnépszerűbbek, ma már egyre inkább bebizonyosodik, hogy nem célravezetőek. Gondolj bele: ha egy kisgyerek nem akarja felvenni a cipőjét, gyakran nem az a legjobb megoldás, hogy rákiabálsz: „márpedig felveszed a cipőt és kész!” Eredményesebb lehet, ha megkérdezed: „Melyik cipődet akarod felvenni, a barnát vagy a kéket?”

Az etikus modern gyógyászat egyik alapelve is az, hogy választásokat ad a beteg számára. Fontos, hogy a szerettünk is lássa: a felépülésnek több útja lehetséges. És nem kell végletekben gondolkodni. Azok, akik az életük egy szakaszában még nem készek a változásra, egy következő szakaszában nyitottá válhatnak rá. Fontos, hogy addig is életben maradjanak és megőrizzék az egészségüket (erről szólnak az ártalomcsökkentő programok). A statisztikák szerint azoknak az embereknek, akiket életük egy pontján függőséggel diagnosztizáltak, egy része mindenféle kezelés nélkül is felhagy a szerhasználattal. Miután valami jelentős változás következik be az életében.

És ez az, ami igazán fontos: nem egyszerűen a káros szenvedély eltávolítása, hanem az építő szenvedélyek újrafelfedezése. Lehet, hogy sokaknak paradoxnak hangzik: de a függőség ellenszereként nem kevesebb, hanem több szenvedélyre van szükség! A tartalmas, jelentésteli élet megtalálására. Olyan tevékenységekben, amelyekben valóban önazonosnak érzi magát. Hogy úgy érezze, olyan közösségben él, ahol értékelik és meghallgatják, ahol odafigyelnek rá. Ebben a terápiás programok tudnak ugyan segíteni, de a hozzátartozóknak is óriási szerepe van. És a környezetnek is. Gondoljunk csak bele: a kultikus fogyókúrák segítségével le lehet ugyan adni pár kilót, rövid távon. De tartós változást csak úgy tudunk elérni, ha az egész életmódunkat megváltoztatjuk. Nincs ez másként a függőséggel sem: a felépülésnek a méregtelenítés, a detox nem a legfontosabb része. A legfontosabb egy új életmód kialakítása, amiben a szerhasználathoz nem köthető tevékenységeké a fő szerep.

A szerhasználati problémákkal kapcsolatos ellátási formákról egy külön cikkben fogunk beszámolni, ami jelenleg készülőben van. A magyarországi segítőhelyek listáját itt találod meg!