Egy nálam jóval tapasztaltabb meditáló mondta egyszer, hogy a meditációnak nem is csak az a lényege, hogy mennyi időt töltesz vele. Hanem az, hogy szép lassan beszivárog az életedbe és bölcsességgé válik. „Ad egy keretet” az ember életének. Értelmezési keretet, amelyben jelentést nyernek dolgok. És elkerülhetővé válnak bizonyos zsákutcák.
Bár a meditációval töltött óráim számát tekintve meg sem közelítem őt, mégis, néha már érzem azt, amiről beszélt. Mondok egy példát.
Az emberrel gyakran előfordul, hogy valamilyen tárgy akadályozza a mozgásban, amikor éppen sietne valahová. Esetleg leejt valamit, amit nem kéne. Belebotlik, beleakad valamibe. Ilyenkor nagyon intenzív dühöt tudunk megtapasztalni. Ennek gyakran hangot is adunk, különféle káromkodások formájában.
Ha arra számítasz ezután, hogy „bezzeg velem ez már nem fordul elő, amióta meditálok”, akkor tévedsz. Nem vagyok még azon a szinten. Az első reakcióm gyakran ugyanez. Ami viszont előfordul, hogy pár pillanattal később már megfigyelem, ami ilyenkor történik. És a szenvedély helyét átveszi a kíváncsiság.
Milyen érdekes, hogy az élettelen tárgy ilyenkor megtelik élettel. Mi több, személyiséget tulajdonítunk neki. Egy küszöb, amiben felbotlasz, alattomos, ostoba, sunyi gazembernek tűnik fel. Egy kilincs, amibe beakad a táskád, és visszaránt: egy pökhendi bunkónak, aki direkt ki akar veled tolni.
És eltölt bennünket a jogosnak érzett indulat. Miért pont velem, pont most, amikor sietek? Hát ezt érdemlem én? Aztán egy pillanattal később pedig a szégyen is. Hiszen rájövünk, hogy egy élettelen tárgynak szóltunk be, vagy ütöttünk, rúgtunk oda. Miért vagyok ilyen szerencsétlen hülye?
És az indulat, majd a szégyen, milyen gyorsan tud keletkezni, és milyen gyorsan elmerülünk benne: részünkké válik. Az identitásunk szerves részévé. Mi vagyunk az ember, aki dühös. Mi vagyunk az ember, aki szégyelli magát. Abban a pillanatban szentül meg vagyunk róla győződve, hogy a düh – annak a része, amit énnek nevezünk. Aztán ugyanolyan gyorsan el is múlik.
Vihar egy pohár vízben.
A tudatos jelenlét szép lassan szivárog be az ember mindennapjaiba. Sajnos a korunkban, amikor szinte mindig megoszlik a figyelmünk, amikor szinte minden percünket áthatja a multitasking, nagyon lassan. De áldásos hatásait az ember érzi. Átitatja, átjárja, átalakítja az életét.
Amikor Thomas Merton, a katolikus trappista szerzetes találkozott Thich Nhat Hanh-al, a vietnámi buddhista szerzetessel, megfigyelte, hogy milyen lágyan, finoman zárja be az ajtókat. Merton ebből az egy dologból arra következtetett, hogy egy „hiteles” szerzetessel van dolga. Hiszen aki figyelmetlenül bevágja maga után az ajtót, az nincs tudatosan jelen.
Thich Nhat Hanh később elmesélte neki, hogy amikor 16 éves növendékként figyelmetlenül csukta be az ajtót, a mestere mindig visszahívta, hogy próbálja meg újra. „Ez volt az első leckém a tudatos jelenlétről,” mondta.
(notes to myself)