Ez itt a képen Margaret „Marty” Mann – egy leszbikus nő, aki alapvető hatást gyakorolt arra, ahogyan az alkoholizmust, a függőséget ma a társadalom látja. Nem hallottál még róla? Nem csoda.
A függőségek kutatásának, kezelésének történetét többnyire ősz hajú, tekintélyes férfiak jelölik ki. A nők többnyire árnyékban maradnak – háttérben, ha egyáltalán emlékeznek még rájuk. Pedig Marty Mann hatása a maga korában legalább akkora volt, mint az AA (anonim alkoholisták) alapítójáé, Bill Wilsoné. Én mesélek nektek róla, remélem, nem fóliázzák be érte az oldalt…
Mann maga is alkoholista volt. A második világháború előtt, fiatalkorában, az alkoholizmust úgy fogták fel, mint erkölcstelenséget. A kor pszichiáterei, pszichológusai a függőséget jellemhibának tartották, ami nem tartozik a szakterületükhöz. Széttárták a kezüket: menjen haza, és ne igyon többé, aztán majd segíthetünk! Kösz, hogy ez nekem nem jutott eszembe, mormolhatta magában Mann, miután már a sokadig pszichiátertől kapta ezt a választ.
Hogy Mann miért ivott?
A 30-as években még jóval kevesebbet tudtak erről, mint napjainkban. Genetikai hajlamról, gyermekkori traumákról még nem volt szó. A pszichoanalízis korabeli szaktekintélyei közül egyesek ellenben nagy meggyőződéssel – és tévesen – hirdették, hogy az alkoholizmus a homoszexualitás következménye. A valóságban persze nem maga a homoszexualitás okoz függőséget – ellenben az jelentősen hozzájárul, ahogyan a társadalom kezeli az érintetteket. Amit a mai szakemberek kisebbségi stressznek neveznek – hogy az ember bujkálva, megbélyegezve, saját magától viszolyogva éli le az életét, nyilván hozzájárul ahhoz, hogy a piában/drogban keres vigaszt.
Mann végül hajléktalanná vált, és az utcán bolyongott a saját szégyenétől letaglózottan. Hiszen háromszorosan is megbélyegezte a társadalom: mint leszbikust, mint alkoholistát, és mint női alkoholistát, ami halmozott hátrányt jelentett akkor is – ma is.
Végül 1939-ben ő volt az egyik első nő, aki csatlakozott az akkoriban még csak underground, alig ismert sorstárs mozgalom, a névtelen alkoholisták üléseihez. És végre úgy érezte, otthonra talált: a saját fajtája, a saját sortársai körében. Akikkel fél szavakból is megértették egymást. Bár idegenkedett az AA vallásos retorikájától, ő maga nem hitt Istenben. De óriási hatást gyakorolt rá maga a sorstárs közösség – a puszta tudat, hogy küzdelmében nincs egyedül. És lám, először, kisebb botlásokkal, de sikerült fenntartani a józanságát.
Mannak meg kellett vívnia a magát harcát a felépülő közösségen belül is, ami ekkoriban szinte kizárólag fehér középosztálybeli protestáns heteró férfiakból állt. A Nagy Könyvet elolvasva is az a benyomása támadt, hogy ezt a könyvet férfiak írták férfiaknak. Hiányoztak belőle a női perspektívák. A női alkoholistákat még a férfi alkoholisták is gyanakodva, ellenségesen fogadták: „minden szoknya mögött ott egy megcsúszás”, mondogatták. Féltek attól, hogy a nők puszta jelenléte is rossz hatással van. Még akkor is, ha a barátnőjével együtt élő Mannt aztán tényleg nem érhette az a vád, hogy férfiakra pályázott volna…
Mann és nőtársai azonban nem csak kivívták maguknak a sorstársaik tiszteletét és elfogadását – de meghatározó szerepük volt az alkoholizmus elleni, alulról szerveződő társadalmi mozgalom kibontakozásában. Alapítója volt a Nemzeti Alkoholizmus Tanácsnak (National Council on Alcoholism), ami szép lassan elültette a társadalom fejében a gondolatot, hogy az alkoholisták nem gonosz emberek, és éppúgy szakszerű segítségre szorulnak, mint a cukorbetegek. A Nagy Könyv negyedik kiadásának sztori-szekciójába külön fejezetet írt a női függőségről („A nők is szenvednek”). És kitartó lobbizásának eredményeként aztán 1970-ben először fogadott el a Kongresszus egy olyan törvényt (Hughes Act), ami megvetette az addiktológiai ellátórendszer alapjait az USA-ban.
Respectð