1989-ben a Dalai láma találkozott a nyugati buddhista tanítókkal, azok megkérdezték tőle, hogy mit lehet kezdeni az önértékelés hiányával és az ön-gyűlölettel, amivel gyakran szembesülnek a tanítványaik körében. A Dalai láma értetlenül nézett: tolmácsa percekig sikertelenül próbálta megértetni vele az „ön-gyűlölet” fogalmát. Mikor végül felfogta, miről is szól a kérdés, odafordult a közönségéhez: vajon hányan találkoztak ezzel a problémával? Valódi megdöbbenéssel nyugtázta, hogy mindenki. „De hiszen ez hiba, mivel mindenki értékes!” – mondta gyermeki őszinteséggel.
Amit a nyugati kultúrában alapvetésnek vesznek – hogy sokan ezernyi kételytől küzdve próbálunk túljutni a saját értéktelenségünk tudatán – más kultúrákban egyáltalán nem számít alapnak.
Én például már csak felnőttként döbbentem rá arra, hogy mennyire belém ültette a kultúránk már gyermekkortól fogva a saját értéktelenségem tudatát. Pedig nekem szerető, gondoskodó szüleim voltak – ami nagyon sok embernek nem adatott meg.
Már a születésünk is gyakran egy indusztrializált-medikalizált folyamat, ahol az anyuka és a gyerek is elidegenedve érezte magát a saját testétől. A kortársak közösségében, az indusztrializált oktatási rendszerben, a versengésre, a vetélkedésre és a folyamatos egyéni teljesítmény kényszerére tanítottak – és megszégyenítettek, ha éppen a képességeink nem találkoztak az elvárásokkal. Vagy ha valamilyen szempontból kilógtunk a sorból. És eközben folyamatosan kapjuk a jelzéseket ezernyi médiumon, csatornán keresztül, hogy akkor vagy értékes és szerethető, ha minél jobbak a testi-lelki képességeid, minél jobban teljesítesz, minél többet birtokolsz és fogyasztasz.
A közösségi média ezen csak rontott. A sok önértékelési zavaros ember saját magának és a sorstársainak is bizonyítani akarja, hogy ő mennyire „nem olyan”. Nem olyan, nem tartozik azok közé, akik nem szerethetőek. Ezért aztán posztolgatja a saját szerethetőségét bizonyító képeket, sztorikat: lám, nézd, én ilyen jó arc vagyok, ilyen jó helyeken jártam, ilyen jó arcokkal mozgok.
„Anyu, nézd” – mondja a kisgyerek. És ebben ott a görcsös vágy, hogy lássák, hogy értékeljék, szeressék. És annak függvényében, hogy ezt mennyire nem kapta meg gyerekként – amire felnőtt lett, a közösségi médián is ezt tolja: „anyu, nézd, milyen ügyes vagyok?”
Tele van a közösségi média buksisimit váró gyerekekkel. Akik ráadásul egymással civakodnak, egymást becsmérlik, gúnyolják. Ők akarják jobban tudni, ők akarják a másik nyakára hágva különbnek érezni magukat. Ők akarják duzzogó óvodásként megszerezni az utolsó szót.
Bizony, ilyenek vagyunk – mert ne csak a másikban lásd meg ezt, hanem magadban is. Mindenkiben ott van ez a kis ovis, és általában abban a leginkább, aki a legkevésbé van vele tisztában, és a legkevésbé abban, aki nem csak másokban képes meglátni.
És mindez ugyanarról a tőről fakad: az inflálódott, felfuvalkodott egó éppúgy, mint a teljes értéktelenségének tudatától szégyenkezve görnyedező pária. Képtelenek vagyunk hitelesen kapcsolódni önmagunkhoz és együttérzően értékelni magunkat.
(notes to my self)