Észrevetted már, hogy egész életedben ott kísér az utadon a Nagy Ellenőr?
Mint egy kalauz a vonaton, aki a legváratlanabb pillanatban bukkan fel, hogy kérje a jegyeket, bérleteket.
Tekintete szigorú. Valósággal átfúrja a lelkedet.
Lebiggyeszti a száját: igen, tudom. Azt is. Üzeni egyetlen megsemmisítő pillantásával.
Tudom, mit tettél. Tudom, mire gondolsz. Tudom, mit akarsz tenni.
Tudom, hogy nem vagy elég jó. Minden, amit teszel, megmérettetett. És könnyűnek találtattál. Lehetetlenül könnyűnek.
Mindketten tudjuk, hogy nem vagy rá képes. A boldogságra. Minek áltatnál engem? Hiszen én veled vagyok születésed óta. Megpróbáltad. Szánalmas kis próbálkozás volt. Vagy nevezzük vergődésnek?
Ha az emberek tudnák, amit én, akkor nem szeretne senki. Ha úgy ismernének, mint én. Ha tudnák, hogy belül valójában milyen kis törékeny nyüszítő senki vagy.
Inkább húzd csak meg magad. Ne is próbálj semmit. Úgyis csak felsülnél vele. Maradj a komfort-zónádban. Soha nem változol meg. Minden, amit csinálsz, tökéletlen. Mert te is tökéletlen selejt vagy.
Gúnyosan elmosolyodik, ha hibázol. Mosolyában nincs kedvesség. Hát persze, hogy elrontottad. Felsóhajt, ha rossz dolog történik veled. Megérdemled. Persze, hogy ez is veled történik. Bezzeg mások.
Rágyújt egy cigarettára a szomszéd sarkon, szemei fürkésznek, ahogy az utcán sétálsz nappal. Árnyéka rávetül a falra mögötted, ahogy éjszaka hazafelé osonsz.
Menekülhetsz előle egy életen át. De mindig ott lesz a sarkadban. Mindig készen arra, hogy kritizáljon. Hogy dementorként kiszipolyozza belőled az örömet. Hogy lefitymálja, amit elértél. Hogy a kilencvenkilenc elismerő szó helyett pont a századik becsmérlőre emlékeztessen.
Vajon milyen jogon vagy egyáltalán ebben a világegyetemben? Milyen alapon állsz itt a normális emberek között?
Aztán van olyan, hogy megveted a lábad, hogy szembenézz vele. Dühöngsz. Ordítasz. Elküldöd melegebb éghajlatra. Szidod az anyját. Harcolsz. Küzdesz ellene.
De aztán, a bölcsebb pillanataidban, rádöbbensz: szélmalomharcot vívsz. Mert a Nagy Ellenőr is Te vagy. Eljátssza a maga szerepét.
Leülsz vele egy asztalhoz. Kávét rendel. Szemei táskásak, ahogy szelíden belenézel – szelíden a saját szemedbe nézel.
Csitulj, Nagy Ellenőr. Köszönöm, hogy vigyázol rám. Hogy figyelmeztetsz a hibáimra. Figyelek rád – de nem tudsz félrevezetni. Benned a saját félelmem szava szól. Az a mélyen ülő félelem, ami ott kísért az álmaimban. Hogy egyedül vagyok. Hogy nem számíthatok senkire.
Lehajolsz és megérinted a földet az ujjaiddal, könnyedén. Mint a Buddha tette évezredekkel ezelőtt, mikor a Nagy Kísértő kétségbe vonta létezése jogosultságát. A Földet, a Nagy Anyát hívod, hogy tanúságot tegyen: van helyed a Nap alatt.
A Nagy Ellenőr bólint.
Adnak neked valami fontosat a Drogriporter írásai? A minőségi íráshoz idő kell, és az idő pénz. Kérlek, adj Te is, és légy rendszeres támogató: https://drogriporter.hu/tamogass/