Nagy ellenállásba ütközött a Vatikán azon állásfoglalása, miszerint a katolikus papok megáldhatják az azonos nemű párokat. Magyarországon egyenesen a püspöki konferencia sietett elhatárolódni tőle és kimondottan a végrehajtása ellen foglalt állást.
Valahol annyira szánalmas ez: az egyház falra festett ördögökkel hadakozik, miközben Európában mindenhol rohamosan fogy a hívek száma. Ahelyett, hogy arra összpontosítanának, hogyan tudnak megszólítani új, eddig háttérbe szorított csoportokat – inkább mintha azzal lennének elfoglalva, hogy minél keskenyebbre legyen csukva az a bizonyos jelképes ajtó.
James Martin jezsuita pap, Ferenc pápa egyik tanácsadója fogalmazta meg a legjobban azt, amit én is érzek ezzel kapcsolatban: hogy mennyire rossz oldalon ülik meg a lovat a konzervatív klerikusok (cikk a kommentben). Miközben az egyház azon vitázik, hogy a papok megáldhatják-e az azonos nemű párokat, elveszik a vitából az, hogy az azonos nemű párok milyen nagy áldást jelentenek az egyházra.
„Engem kétségkívül megáldottak,” írja.
És számos példát hoz fel a saját életéből és közösségéből olyan meleg, leszbikus párokra, akik annak ellenére is aktív és lelkes résztvevői a helyi katolikus közösségnek, hogy az egyház nem látja őket szívesen a megélt szexuális orientációjuk miatt. Lehet itt szőrszálhasogató teológiai vitákat tartani a homoszexualitás megítéléséről, de tényleg ez a legnagyobb fenyegetés az erkölcsökre, miközben az egyház gond nélkül megáld olyan intézményeket, politikusokat, amik, akik, az elnyomás, a kizsákmányolás, a nagyüzemi lopás és az erőszak letéteményesei?
Szemernyi kétségem sincs afelől, hogy Krisztus a mai világban is sokkal szívesebben és sokkal nagyobb türelemmel ülne oda azok asztalához, akiket bűnösként, deviánsként kirekesztenek – mintsem betenné a lábát a pöffeszkedő hatalmasságok és méltóságok palotáiba.