(spoiler alert)
„Ki vagy te?” – kérdezi Cassian, a lázadó, a rá fegyvert fogó birodalmi ügynöktől, Syriltől az Andor második évadának legutóbbi epizódjában. Aki már majdnem meghúzza a ravaszt és megöli. De ez az egyszerű kérdés eldönti a küzdelmet. A meghasonlott birodalmi ügynöknek ez adja meg az utolsó lökést a teljes összeomláshoz. Az elmúlt órákban elveszítette a szerelmét, az erkölcsi integritását, a hitét a Birodalomban, a múltját és a jövőjét – jóformán a józan eszét is. És amikor megkérdik tőle: ki is vagy te, akkor rájön, hogy már nem tud egyértelmű választ adni erre az egyszerű kérdésre. Ki vagyok én valójában? Elveszítette az identitását is. Fegyvert tartó keze lehanyatlik. Kapitulál a sors előtt.
Azt hiszem, az Andor a legérdekesebb dolog, ami a Star Wars univerzummal történt az elmúlt években. A Disney (szerintem pocsék) folytatás trilógiája által okozott traumatikus sokkot persze nehéz felülírni (erről talán máskor írok, ha érdekel titeket). De ez a sorozat önmagában is megáll. Tök más műfaj, mint az eredeti Star Wars trilógia. Míg a Skywalker-Saga gyakorlatilag egy tündérmese, egy űroperába oltott János Vitéz, addig az Andor egy görög politikai űrtragédia. Ami arra az örök kérdésre keresi a választ, hogy miként reagálnak az egyének a Hatalom/Szabadság csábítására/taszítására, képességeik, adottságait és erényeik függvényében. A második évad talán kicsit döcögősen indul, de érdemes megvárni a végkifejletet.
Megkockáztatom, hogy még olyanoknak is érdekes lehet, akik nem kisgyerek koruk óta sci-fi és Star Wars rajongók, és kisfiúként nem fürdőköpenyben és műanyagkarddal játszották a Jedi lovagot, mint jómagam. Maga a történet rendkívül áthallásos korunk embere számára. Főleg, ha történetesen Magyarországon vagy éppen az USA-ban él az ember. A fortélyos félelem gépezetei, a megalkuvás és szűklátókörűség ördögi körei, a közvéleményt fegyverré formáló tömegmanipuláció, a politikai korrupció és terrorizmus, a gyűlöletté átformált poszt-traumatikus stressz. Ez bizony nem tündérmese: itt a lázadók nem feddhetetlen jellemű hős lovagok, a birodalmiak pedig nem kőék-egyszerűségű gonosz martalócok. Rendkívül összetett jellemekkel dolgozik a sorozat, és ezek a jellemek néhány epizód alatt is lenyűgöző átalakuláson és fejlődésen mennek keresztül. Sokat feladnak a cél érdekében. Gyakran a puszta emberségüket is.
Mon Mothma szenátor utolsó beszéde a Galaktikus Szenátusban annyira a mának szól, hogy elhangozhatott volna manapság nem egy törvényhozásban anélkül, hogy sokat változtatni kellene rajta. Kényelmetlenül feszengünk a kényelmes kanapén, miközben hallgatjuk: „Úgy vélem, válságban vagyunk. Az a távolság, ami a kimondott szó és a megismert igazság között van, szakadékká nőtt. A sokféle fenyegetés közül talán az objektív valóság elvesztése a legveszélyesebb. Az igazság halála a gonosz végső győzelme. Amikor az igazság elhagy minket, amikor hagyjuk kicsúszni a kezünkből, amikor kitépik azt a kezünkből, védtelenné válunk az iránt az éhség iránt, amelyik szörnyeteg a leghangosabban üvölt.”
Elgondolkodtató figyelmeztetés ez a filmkészítők részéről az igazság utáni világunkban, a dezinformáció korában, ahol az igazságot paywall takarja el, de a hazugságot ingyen osztogatják. Ahol agyafúrt agytrösztök és troll-farmok szakosodtak az erkölcsi felháborodásunk megvámolására. Ahol mindenki meg van győződve róla, hogy igaza van. És sokszor bizony annak a szörnyetegnek adnak igazat, aki a legharsányabban tudja kiabálni a maga hazugságát. Valahol utat tévesztettünk, akárcsak az a messzi-messzi Galaxis. A hamis neonfények és csábító lidércfények között meg kell találnunk azt a valódi fényt, ami belülről vezérel, ami csakis bennünk világít.
Ha tetszenek neked a Drogriporter írásai, ha adnak valami fontosat, kérlek, Te is adj valamit: add nekünk adód 1%-át és állíts meg adományt!
