Vannak azok a pillanatok, amit az ember korábban sokszor elképzelt. És amikor valóban átéled, az valami teljesen más élmény, mint amire számí­tottál. Szülőként ezek a pillanatok mintha jóval nagyobb számban fordulnának elő. Ott van például a tengerparti nyaralás. 19 hónappal a gyerek születése után most jutottunk el először oda, hogy elutazzunk egy hetes vakációra a kis családommal. Barcelonába, a napsütötte katalán tengerpartra. Korábban sokszor elképzeltem, hogy milyen lesz majd a picivel a tengernél. Gondoltam, hogy nagyon más, mint amikor még gyermektelen párként naphosszat csak olvastunk és süttettük a hasunkat, sangriát kortyolgatva. Korábban is elnéztem a gyerekeseket a tengerparton, ahogy anyuka és apuka szaladgál a gyerek után. Tudtam, hogy nem lesz fenékig tejfel, de közben irigyeltem is őket: milyen jó nézni, ahogy a gyereked ennyire élvezi a vizet, a homokot, a Napot. Az utóbbi stresszes magyarországi hetek után már önmagában ez is igen nagy vonzerőt képviselt. Arra viszont nem számí­tottam, hogy a mi gyerekünk, aki korábban egyébként meglehetős kalandvágyról tett tanúságot csomó helyzetben, konkrétan megijed a tengertől. Esze ágában sincsen a közelébe menni. „Tá tá” – jelzi egyértelműen, hogy húzzunk el onnan. Így a tervezett strandolós napokból semmi nem lett. Megmondom őszintén, meglehetősen csalódott voltam. És frusztráltan és vágyakozva néztem a strandolókat, ahogy otthagytuk a tengerpartot: mily távol és mégis közel. De aztán rájöttem, hogy nincs ebben semmi rossz. Ha az ember folyamatosan azon töpreng, hogy „mi lehetett volna másként”, és összehasonlí­tja magát másokkal, az a legjobb recept a boldogtalansághoz. A zen buddhista hasonlat szerint az, aki egy elképzelt múlthoz ragaszkodik, elszalasztott lehetőségeken rágódik, az olyan, mintha egy hullát cipelne folyamatosan a vállán. Például azon is eltűnődöm néha: ha nem váltam volna szülővé, akkor lehet, hogy jó pár több hetes elvonuláson lennék már túl azóta, amit elmélyült meditációval töltök. Egy kisgyerek mellett meg örülhetek, ha van időm egy 15 perces meditációra a nap végén, és nem sí­r fel közben, hogy „apa”. Viszont az is lehet, hogy a spirituális gyarapodásom szempontjából ezerszer többet gyarapodok 15 perc olyan meditációból, amit a gyermeknevelés kényelmetlenségei után végzek, mint ezer óra meditációból valami csendes erdei kolostorban. Ki tudja ezt megí­télni? „A szülőség nem a kontroll megtartásáról szól, hanem a kontroll elvesztéséhez való türelmes alkalmazkodásról,” í­rja Harriet Lerner pszichológus. A kontroll illúziója mindig megfoszt valami fontostól a jelenben. (note to myself)