Ez a cikk eredetileg a Drogriporter blogon jelent meg a 444-en.
Vajon miért jár olyan gyakran együtt a magány a függőséggel?
Takotsubo szindróma. Hallottál már erről? Úgy is hívják, hogy a „meghasadt szív szindróma”. 1990-ben írták le először Japánban. A lényege, hogy az extrém stresszt, például a szeretett személy hirtelen elvesztését átélő emberek szívizmai meggyengülnek, ami halálhoz is vezethet. Az orvosok leírták, hogy ezekben az esetekben az áldozat szívkamrája torz alakot vesz fel: minden látható fizikai behatás nélkül a szó szoros értelmében „összetörik” a szíve.
Az embernek nem csak élelemre, vízre és hajlékra van szüksége a túléléshez. De emberi társaságra is.
Az ember szociális állat. Az evolúciónk során úgy fejlődtünk, hogy csoportosan nézzünk szembe a külvilág fenyegetéseivel – és ha egyedül maradunk, arra a szervezetünk úgy reagál, hogy telepumpál minket stresszhormonokal és hiperéberré válunk. Ha belegondolunk, az ősi időkben, a vadonban ez rövid távon életmentő lehetett, de manapság, hosszú távon ez kimondottan ártalmas.
Nagyon rosszul reagálunk arra, ha elszakítanak bennünket a társainktól, a csoportunktól. Rettenetesen szenvedünk az izolációtól, a magánytól.
Neurológiai kísérletek igazolták: az elszigeteltség, az elhagyatottság élménye ugyanazon agyterületeket, idegsejteket aktiválja, amelyek a fizikai fájdalomért felelősek. Éppúgy fáj, mint ahogy fáj, ha megszúrnak egy tűvel.
Egy agyi képalkotó eljárással (fMRI) végzett kutatás szerint például azok az emberek, akiket elutasítottak, ugyanolyan reakciót (rándulás) adtak, mint akinek egy pofont adtak – és az agy ugyanazon régiói aktiválódtak közben. A lélek és a test, a fizikai és az érzelmi fájdalom egyáltalán nem egymástól független és elszigetelt.
És itt jutunk el oda, hogy megmagyarázzuk azt is, hogy miért jár olyan gyakran együtt a magány és a függőség. Az olyan tudatmódosító szerek, mint az alkohol vagy a heroin, esetleg az olyan agyzsibbasztó tevékenységek, mint a videójáték vagy a sorozatnézés – ezek mind fájdalomcsillapító hatással járnak. Legalábbis rövid távon. Ezért fordulnak olyan sokan hozzájuk azok, akik a magány fájdalmától szenvednek.
De vajon miért olyan könnyű ezekhez a hosszú távon önpusztítóvá váló viselkedésekhez fordulni – és miért olyan nehéz a nyilvánvaló egészséges alternatívát megtalálni: a biztonságos kötődést, a tartalmas emberi kapcsolatokat? Nos, az abszurd és paradox helyzet az, hogy senki sem képes nehezebben kapcsolódni, mint akinek legnagyobb szüksége van rá: a magányos ember.
Tudományos vizsgálatok igazolták ugyanis azt is, hogy a magányos emberek jóval gyakrabban és nagyobb stresszt tapasztalnak meg. És még hétköznapi helyzetekre is reagálhatnak úgy, hogy az agyuk küzdj-vagy-menekülj üzemmódba kapcsol. Ami, paradox módon, tovább mélyíti az egyén magányát és elszigeteltségét: neurológiai vizsgálatok szerint a magányos emberek agya kétszer gyorsabban talál fenyegetőnek egy szociális helyzetet.
A magány még több magányt termel.
Persze mi emberek különbözünk abban, hogy mennyire vagyunk magányosak, és mennyire vagyunk képesek elviselni az elszigeteltséget. Vajon a magányosságért mennyiben felelősek a gének, és mennyiben a külső körülmények? John Cacioppo, a magányosság egyik legismertebb kutatója szerint a géneknek van némi szerepe. Ugyanakkor „nem a magányosság az, ami öröklődik, hanem az elszigetelődés fájdalmassága,” jelentette ki.
A magány több, mint egyedüllét: egyedül is érezhetjük magunkat tökéletesen kapcsolódva más emberekhez, és emberek között is érezhetjük magunkat reménytelenül elszigeteltnek. Hasonló következtetésre juthatunk, ha a függőség genetikai hátterét nézzük. Egyetértek Máté Gáborral, aki szerint nem a függőség az, ami öröklődik: hanem egyfajta érzékenység. Ami a megfelelő körülmények között kiszolgáltatottabbá tesz bennünket bizonyos traumatikus élményekre.
Az is az élet egy nagy paradoxona, hogy végső soron a magány is az emberi kapcsolatban gyökerezik: illetve az emberi kapcsolatban szerzett sérülésben.
Az emberi kapcsolódás ugyanis az élet forrása – és egyben hatalmas fenyegetés is. Hiszen ha egyszer igazán feltárulkoztunk valaki előtt, és sérülékenynek mutatkoztunk – de úgy éreztük, hogy az illető visszaélt a bizalmunkkal, az borzasztó és tartós sebeket tud ejteni. És hol máshol ejthetne nagyobb sebeket, mint éppen a szülő-gyermek kapcsolatban, amikor az ember a legkiszolgáltatottabb?
Ezért vannak sokan azok, akik egész életükben képtelenek igazán elmélyült, biztonságos kötődésre másokkal. És sajnos, amennyiben nem dolgozzák fel ezeket a sérüléseket, arra vannak ítéltetve, hogy folyamatosan újraéljék a őseredeti elutasítást és csalódást: a bennük élő belső gyermek bizalmatlansága és a gyanakvása tönkreteszi minden emberi kapcsolatukat. Szinte ők maguk siettetik az elkerülhetetlennek hitt végzetet, amiben újra eljátszhatják az elhagyott, elárult áldozat szerepét. Esetleg ideje korán lelépnek, mert rettegnek attól, hogy elköteleződjenek – és újra érzelmileg kiszolgáltatottá váljanak. Így további sérüléseket fognak osztogatni másoknak.
A szeretet bizalom nélkül még nem szeretet – írja Thich Nhat Hahn.
Szeretni anélkül, hogy tudnánk, hogy kell szeretni, sérülést okoz. Ahhoz, hogy megtanulj szeretni, először meg kell tanulnod bízni. Főleg magadban. És ehhez pedig meg kell ismerned magad
