Valóban a közegészségügy érdekeit szolgálja a szigorú drogpolitika? Megtudhatjuk a TASZ munkatársainak cikkéből.
Valóban a közegészségügy érdekeit szolgálja a szigorú drogpolitika? Megtudhatjuk a TASZ munkatársainak cikkéből.
Megjelent: Csernus Eszter, Sárosi Péter (2005) A HIV és Hepatitis járvány megfékezése az injekciós droghasználók körében Addictologia Hungarica, L’Harmattan Könyvkiadó és Interdiszciplináris Addiktológiai Fórum, Budapest, 2005. IV. évfolyam 4. szám 
Az alábbiakban a tanulmány ENSZ-szel foglalkozó fejezetét olvashatják, a teljes cikket letölthetik PDF formátumban.
III. Egyesületlen Nemzetek: drogkontroll vs. közegészségügy
A nemzetközi egészségügyi világszervezetek által ajánlott hatékony prevenciós módszerek széleskörű és következetes alkalmazása alapvető kihívást jelent a HIV járvány megjelenése előtt lefektetett ENSZ konvenciókon (1961, 1971, 1988) alapuló nemzetközi drogkontroll-rendszer számára. Az injekciós droghasználókkal ugyanis nem csak a HIV/AIDS járvány megelőzésére és kontrolljára törekvő egészségügyi világszervezetek, hanem az ENSZ kábítószerügyi világszervezetei (INCB, UNODC, CND) is foglalkoznak. Mivel a kábítószerügyi világszervezetek fő donorállamai között olyan országokat találunk, amelyek a prohibicionista drogpolitika elkötelezett hívei (USA, Japán, Svédország, Olaszország stb.), álláspontjuk szerint a kormányzati beavatkozásoknak a drogfogyasztás teljes megszüntetésére kell irányulniuk. Ezek a szervezetek tehát gyakran a drogmentes világ megteremtésére irányuló erőfeszítéseiket aláásó, nehezítő kezdeményezéseknek tekintik azokat az ártalomcsökkentő eljárásokat, amelyek a fertőző betegségek terjedésének hatékonyabb megelőzése érdekében tolerálják az illegális drogfogyasztást. Az egyes kormányzatok ezen kívül gyakran kerülni igyekeznek a probléma mélyreható elemzésen alapuló hatékony kezelését, mivel az rámutatna a jelenleg alkalmazott közegészségügyi és büntetőpolitikák súlyos aránytalanságaira, feszültségeire és ellentmondásaira. Következésképp az injekciós droghasználók körében jelentkező HIV járvány gyors terjedésére adott politikai válaszok gyakran a kockázati népesség szegregációjának és kriminalizációjának irányába hatnak vagy hatottak, és még mindig kizárólag az illegális drogok kínálatának és keresletének csökkentésétől remélik a kérdés megoldását.
Az ENSZ speciális, HIV/AIDS-el foglalkozó 2001-es New York-i közgyűlésén elfogadott elköteleződési nyilatkozat különösen nagy hangsúlyt fektet a kockázati csoportok emberi jogainak tiszteletben tartására, illetve az érintett közösségeknek a döntéshozatali folyamatokba való bevonására. A New York-i nyilatkozat előírja a tagállamok számára, hogy 2005-ig jelentősen növeljék az injekciós droghasználók a steril injekciós felszereléshez és kondomokhoz való hozzáférését, valamint hogy töröljék el azokat a jogszabályokat, amelyek a kockázati csoportok diszkriminációját jelentik. (UNGASS 2001) Mivel ez a korszerű, az aktív droghasználókat partnernek tekintő megközelítés gyakorlatilag idegen a kábítószerügyi világszervezetek elsősorban kormányzati szintű koordinációra és együttműködésre, a nemzetközi kínálatcsökkentő operatív akciókra és a kockázati magatartásformák kriminalizációjára összpontosító szemléletétől, az a paradox helyzet állt elő, hogy ugyanazon kockázati csoportra vonatkozóan az ENSZ HIV stratégiája teljesen más jellegű intézkedéseket ír elő, mint az ENSZ kábítószerügyi stratégiája. Ez utóbbi még mindig a drogjelenség teljes megszüntetésére törekszik: az 1998-as tízéves akcióterv szerint reális cél a drogmentes világ 2008-ig történő megteremtése. (Jelsma, M. et al. 2003)
Ennek köszönhető, hogy az injekciós droghasználók körében terjedő HIV/ AIDS járvány kapcsán sajátos „tudathasadásos” állapot alakult ki a nemzetközi közösségen, illetve leginkább az ENSZ-en belül, és a kábítószerügyi és az egészségügyi szervezetek gyakran szögesen ellentétes ajánlásokat fogalmaznak meg a problémák hatékony kezelésére. Maguk a kábítószerügyi világszervezetek is ellentmondásosan reagálnak: egyrészről kénytelenek átvenni a HIV megelőzést szolgáló közegészségügyi stratégiák bizonyos elemeit, másrészről azonban kitartanak a kriminalizáló-stigmatizáló retorika mellett (pl. az illegális drogfogyasztás minden formájának illegitim abúzusként való meghatározása mellett). Az anomáliák időről időre a felszínre bukkannak és egyértelműen láthatóvá válnak, különösen a nemzetközi drogpolitikai fórumokon. A UNODC 2004-ben a fejlődő világ számos országában közvetett segítséget nyújtott az ártalomcsökkentő módszerek bevezetéséhez, ezenkívül a WHO-val és a UNAIDS-el közösen a tűcsereprogramok hatékonyságát elismerő ajánlást adott ki. (WHO, UNAIDS, UNODC 2004) Ugyanezen év novemberében azonban nyilvánosságra került az a levél, amelyet Antonio Maria Costa, a UNODC igazgatója írt az amerikai külügyminisztérium diplomatájának, Robert Charlesnak, akivel néhány nappal korábban személyesen tárgyalt. A levélben Costa arról biztosítja az amerikai kormányt, hogy szervezete a jövőben semmilyen támogatást nem fog nyújtani az ártalomcsökkentő programok számára. A civil társadalom tiltakozó kampányt indított az eset kapcsán, egy mintegy 350 szervezet által aláírt levelet juttattak el a Kábítószerügyi Bizottság (CND) 48. ülésszakára (2005. március 9–14.) érkező képviselőknek. A CND során, melynek 2005-ös központi témája a HIV/AIDS megelőzés volt, heves viták bontakoztak ki a brazil kormány által benyújtott határozati javaslattal kapcsolatban is, amely előírta volna a tagállamok számára, hogy növeljék a steril fecskendőkhöz való hozzáférést, valamint a droghasználók emberi jogainak tiszteletben tartását. (Draft Resolution 2005) A javaslat megosztotta a nemzeteket: az egyik oldalon az Egyesült Államok és szövetségesei (Japán, Oroszország, Malajzia, Svédország) az ártalomcsökkentésre való mindennemű utalást elvetettek, a másik oldalon a latin-amerikai államok szövetsége (GRULAC), Hollandia, valamint az Európai Unió soros elnökségét adó Luxemburg a javaslat mellett foglaltak állást. A vita többször is megbénította a Bizottság munkáját. Mivel a CND határozatainak teljes konszenzuson kell alapulniuk, a javaslat végül megbukott. (Jelsma, M. 2005)
Ellentétes megközelítések az Egyesült Nemzeteken belül
|
Drogkontroll versus Közegészségügy |
|
|
Drogmentes világ – Meg tudjuk csinálni!
(Pino Arlacchi, az ENSZ Kábítószer és Bűnüldözési Irodájának igazgatója, 1998) |
Az intravénás drogfogyasztás teljes megszüntetése … valószínűleg elérhetetlen cél.
(WHO, A HIV fertőzés megelőzésének alapelvei drogfogyasztóknál, 1997) |
|
A drogfogyasztók szobáiról és más ártalomcsökkentő intézkedésekről folyó vita elterelte a kormányok figyelmét (és forrásait) a fontos kínálatcsökkentő tevékenységektől.
(INCB, éves jelentés, 2001) |
Az elismert ártalomcsökkentő elméletek ártalomcsökkentő valósággá fordítását a társadalmi és politikai akarat hiánya tartja vissza.
(Catherine Hankins, igazgató, UNAIDS, 2002) |
|
A használat vagy fogyasztás fogalmát csak az orvosi vagy tudományos célú használatra vagy fogyasztásra lehet vonatkoztatni … a droggal visszaélők ezért se nem fogyasztók, se nem használók.
(INCB, éves jelentés, 2001) |
A drogfogyasztóknak maguknak a bevonása nélkül nem érhető el hatékony HIV prevenció vagy viselkedésbeni változás ennél a csoportnál. Fontos, hogy a kortárs segítés alapelve alapján tegyünk HIV-prevenciós lépéseket, bevonva a drogfogyasztó közösség tagjait.
(UNODC, Leckék amiket megtanultunk, 2001) |
|
Az illegális drogfogyasztás elősegítése fecskendők terjesztése útján … olyan a számomra, mint felhívás a drogabúzusra, amely ellentétes a konvenció alapelveivel.
(Philip O. Emafo, az INCB elnöke) |
Az intravénás droghasználókkal való munka során fontos az ártalomcsökkentésre éppúgy összpontosítani, mint a rehabilitációra … el kell sajátítani egy sokoldalú megközelítést, amely magában foglalja a tűk és fecskendők cseréjét … és a farmakológiai szubsztitúciót.
(Új megközelítések a HIV prevencióhoz, UNAIDS Best Practice Collection, 2000) |
|
A svéd drogpolitika azon az elképzelésen alapul, hogy a drogok nem orvosi célú használata rombolja a testet és elmét, célja ezért a drogabúzus gonoszságától megszabadított társadalom elérése. A cél érdekében … prevenciós, terápiás és represszív intézkedéseket hoztak.
(Okun nagykövet, INCB referens) |
Meg kell változtatni azokat a politikai szabályozásokat, amelyek megakadályozzák a droghasználókat a szolgáltatásokhoz való hozzáférésben. Meg kell változtatni azokat a rendelkezéseket, amelyek megfélelmítik és üldözik a HIV fertőzés kockázatának kitett embereket. A drogfogyasztókat az alvilágba kényszerítő és a prevenciót aláásó stigmát és diszkriminációt el kell törölni.
(Kathleen Cravero, Igazgatóhelyettes, UNAIDS, 2003) |
|
Az UNDCP-nek még nincsen hivatalos állásfoglalása az ártalomcsökkentésről.
(UNDCP Jogi Ügyek Osztálya, 2002) |
Az Egyesült Nemzetek teljeskörű támogatást biztosít az ártalomcsökkentés alapelveinek: az intravénás droghasználók elérése, steril injekciós felszerelés és fertőtlenítőszerek kínálása és szubsztitúciós kezelés.
(Catherine Hankins, igazgató, UNAIDS, 2002) |
Az ellentmondásos üzeneteknek és a politikai akarat hiányának köszönhetően a hatékony HIV/AIDS megelőzési technikák jelenleg a UNAIDS becslései szerint az injekciós droghasználó népességnek mindössze 5%-ához jutnak el! (UNAIDS 2004) 2000-ben azoknak az országoknak mindössze 40%-ában működtek tűcsereprogramok, ahol a HIV/AIDS megjelent az injekciós droghasználók körében. (Dolan, K. 2000) Az Egyesült Államokban a becslések szerint minden év, amelyben elmulasztják a tűcsereprogramok kiterjesztését, 12350 új fertőzést eredményez. (Holtgrave, D. R. 1998) Oroszországban és a volt Szovjetunió legtöbb utódállamában, ahol a HIV/AIDS járvány katasztrofális méreteket öltött, mind a mai napig illegális a szubsztitúciós terápia és a tűcsereprogramok sem élveznek állami támogatást. (Malinowska-Sempruch, K. és Wolfe, D. 2004) Ezzel szemben Nyugat-Európában, ahol az ártalomcsökkentő szolgáltatások széles körben elérhetőek, a HIV járvány növekedését az EMCDDA jelentései szerint sikerült hatékonyan megfékezni. (EMCDDA 2004) Azokban az államokban, ahol az ártalomcsökkentő szolgáltatások a tiltott vagy megtűrt, de nem a támogatott kategóriába esnek, a kábítószerekkel kapcsolatos büntetőpolitika költségei jóval meghaladják a kábítószerekkel kapcsolatos szociális és egészségügyi kiadásokat. Az ártalomcsökkentés alulfinanszírozásának, korlátozásának az okát tehát nem a pénzügyi források hiányában, hanem a kormányzati politika prioritásaiban kell keresnünk.
Csernus Eszter – Sárosi Péter
