Érdekes dolog babakocsival vagy babahordozóval sétálni a városban férfiként. Bár alapvetően már nem egy szokatlan látvány a babájával sétáló apuka, de azért valahogy úgy érzem, van még némi különbség abban, hogy milyen reakciókat kapunk. Még mindig több tekintetben lehet elismerést látni, mintha „csak” egy anyuka sétálna a gyerekével: „nahát, milyen jó apuka”.
És, valljuk meg férfiasan: mi, férfiak is hajlamosak vagyunk úgy felfogni a gyerekkel töltött időt, hogy milyen jó fejek vagyunk, hogy mi is „vigyázunk” a babára (feleségemben mindig felmegy a pumpa, ha ezt a szót hallja ebben a kontextusban).
Egy Mary Catherine Starr nevű művésznek (@momlife_comics, lásd a képen) van egy vicces sorozata a szülőséggel kapcsolatos kettős mércéről. Ugyanabban a helyzetben mutat anyukákat és apukákat – de más és más társadalmi értékeléssel.
Például a gyerekét hintáztató apuka menő – a gyerekét hintáztató anyuka átlagos. A gyorskajával hazatérő apuka vicces – a gyorskajával hazatérő anyuka lusta. És így tovább.
Van benne valami. Őszintén szólva én, aki sok dologban nagyon progresszívnek gondolom magam, és aki egyébként a nemzedékem átlagához képest sokkal jobban kiveszem a részem a házimunkából és a gyereknevelésből, még én is érzem, hogy milyen mélyen, milyen sokféle rétegben belém ivódtak különféle nemi szerepminták és értékítéletek. Gyakran persze észre sem veszem: pont az önelégültségem takarja el őket. Csak alaposabb önvizsgálattal kerülnek a felszínre.
Az én generációmban még természetesnek tekintjük a „kenyérkereső férfi” és a „gyereket nevelő nő” felosztását a családban. Apu férfi és dolgozik, anyu nő és pelust cserél. És őszintén szólva nem csodálkozom azon, hogy egy csomó nő, még ha szeretne is gyereket, nem fogadja el, hogy valamilyen titokzatos biológiai determináció folytán a gyereknevelés, a mosogatás, a főzés, a mosás, a takarítás „nőies” tevékenységek lennének.
