Interjú a nagy vihart kavart Depresszióipar c. cikk szerzőjével, Szendi Gáborral nemrég megjelent új könyve kapcsán.
Interjú a nagy vihart kavart Depresszióipar c. cikk szerzőjével, Szendi Gáborral nemrég megjelent új könyve kapcsán.
Szendi Gábor klinikai szakpszichológus 2004 őszén a Mozgóvilágban megjelent cikke, a "Depresszióipar" nem csak a szakmai berkeken belül, de a médiában is nagy nagy vihart kavart. A cikkben ugyanis a korunk "népbetegségének" tartott depressziót, illetve a depresszióra épülő gyógyszeripart helyezte más megvilágításba. Szendi alapkérdése a következő: "hogy van az, hogy van egy rakás antidepreszszánsunk, amelyek (például a csokornyakkendős tévépszichiáter szerint) egy csapásra megszüntetik a depressziót (és persze a pánikbetegséget), ezenközben a betegek száma mégis egyre nő?" A pszichológus szerint a válasz abban rejlik, hogy a depresszió valóságos iparággá vált a fejlett világban, amelynek továbbgerjesztése üzleti érdek. A heves kritikák ellenére Szendi úgy döntött, hogy idén hasonló című könyvet is megjelentet a témáról, ennek kapcsán készített vele interjút a Drogriporter.
Drogriporter: Egy évvel a Depresszióipar című tanulmánya Mozgóvilágban való megjelenése után mit gondol, milyenek voltak a reakciók, elindult-e valamilyen folyamat a szakmában, és ha igen, mi?
Szendi Gábor: Én nem vagyok semmilyen szakmai szervezet tagja, ez jól is jött, mert nem lehetett sehonnan kizárni. Viszont pártolóimtól, akik egyetértenek az üggyel, kaptam visszajelzést. Gyűlöletet keltett. Többen Úgy érezték, kikezdtem szakmai tekintélyüket. Nem egy-két ember volt a „pszichiátriai krémben” – én így nevezem őket, akik acsarkodtak ellenem. De fontos megkülönböztetni, hogy nem általában a pszichiátriáról beszélek, a pszichiátria tele van becsületes emberekkel.
Minden országban vannak bizonyos pszichiáterek, akik abban érdekeltek, hogy fokozzák a gyógyszereladást, hogy kiterjesszék a diagnosztikus kategóriákat. Róluk beszélek, bennük gyűlöletet keltett, indulatot keltett, terveket szövögettek, hogy hogyan lehetne engem kikészíteni. De nem lehet kikészíteni, legfeljebb az állásomat veszthetem el, de odáig meg nem mennek el. Reagálni nem akartak, az lett a közös konszenzus – ezt egymás között megbeszélték –, hogy meg sem említjük Szendi nevét, meg sem említjük a cikket, mert hogyha vitatkozunk, még hőst csinálunk belőle. Én ezt úgy fordítom le, hogy nem tudnak válaszolni. Buda Béla az utószavában írja: bárcsak lehetne egy azonos minőségű ellen-könyvet írni, amely felsorolja a másik tábor érveit. De a másik tábornak nincsenek érvei. Még érdekesebb esemény volt, hogy idén tavasszal felhívtak, vegyek részt a pszichofarmakológusok minden ősszel megrendezett kongresszusán, egy kerekasztal megbeszélésen, ahol az antidepresszánsok etikai kérdéseit fogják megvitatni. Nyilvánvaló volt nekem, hogy demonstrálniuk kell külföld felé, hogy itt lehetséges a vita, ez egy demokratikus ország. Erre szépen rácáfolt az, hogy szeptemberben felhívtak, hogy sajnos a társaság hozott egy határozatot, miszerint csak pszichofarmakológusok vehetnek részt a kongresszuson. Én ugye nem vagyok nyakkendős úttörő. Kicsit így hangzott: miután nem vagy úttörő, nem vehetsz részt a zárt ülésünkön. Mások azt mondták, hogy úgysem lett volna sok értelme elmenni, mert ilyenkor az a gyakorlat, hogy megrendezik a kerekasztalt, de vele párhuzamosan szerveznek gyógyszergyári rendezvényeket is, ahol minden – előzőleg említett módon érdekelt pszichiáternek – részt kell vennie, mert a kontaktszemélyeik figyelik jelenlétüket. S azon a kerekasztalon, ahova korábban meghívtak, úgyis kevesen lennének jelen. Buda Béla felháborodva megírta a szervezőknek, hogy miután engem visszautasítottak, ő sem jelenik meg. A másik kolléga úgy döntött, ő elmegy, hogy képviselve legyen az ügy. Mondta, hogy lent aztán volt ital, minden, amit általában az ilyen kongresszusokon lehet tapasztalni, csak lényeges kérdésekről nem esett szó. Meghívták David Healy-t, akire sokat hivatkozom a könyvemben, ő az a személy, akinek prezentálni kellett, hogy nálunk egyáltalán lehet az antidepresszánsokról szó. Megírtam neki, hogy ha nem talál engem ott, akkor nem azért van, mert megijedtem, hanem, hogy tudja ez történt a színfalak mögött. Tehát ennyit a szakmáról. Nem akar vitatkozni, fejét a homokba dugja, azt gondolja, hogy meg lehet akadályozni, hogy az emberek megtudják az igazságot.
Budapest: Sík Kiadó, 2005.
Drogriporter: Van-e esély arra, hogy ha nem is (mint Amerikában) civil érdekvédelmi szervezet, de valamilyen szakmai kontroll létrejöjjön?
Szendi Gábor: Nincsen. Én csak a civil szervezetekre és csak az emberek által gyakorolt nyomásra, felháborodásra tudok számítani. Azt gondolom, hogy jelen pillanatban egyetlen stratégia lehet, hogy minden egyes ember, aki érdekelt és nyitott az információra, az tudja meg, hogy milyen veszélyeket rejt ez a kezelés, kell-e neki ez a kezelés. Mert tegyük hozzá, hogy valakinek tényleg ez használ. De ez nagyon kevés ember. És ezt senki nem tudja, a pszichiáterek sem tudják, mert a gyógyszergyáraknak nem áll érdekükben olyan vizsgálatokat lefolytatni, amelyek tisztáznák, kik azok – az a szűk csoport –, akikre valóban hat a gyógyszer. Azt hiszem, hogy szakmai szervezetek teljes mértékben hitelüket vesztették a legfelsőbb egészségügyi vezetéssel együtt, mert miközben folyik ez a vita, a felsővezetői körből sehol senki nem hallatta a hangját, senki nem állt az ügy mellé, nem érezte úgy, hogy ez fontos.
Amerikában már a gyógyszerügyi hatóság kötelezte a gyógyszergyárakat, hogy szerepeljen minden antidepresszáns tájékoztatójában, hogy gyereknek is, felnőttnek is, fokozott óvatosság indokolt a szedése alatt, mert a szer növeli az öngyilkossági hajlamot. Nálunk erről szó sincs, nem is lehet beszélni róla, ne bizonytalanítsuk el a betegeket.
Létrehoztam egy weboldalt (saját forrásból, nem gyógyszergyárak támogatják, nem lesz reklám stb.), aminek az a célja, hogy információkat helyezzek el, független forrásokból, mert nem tud mindenki angolul, nem olvasgatnak szaklapokat, nem is férnek hozzá. Magyarország alulinformált ország. Itt van egy fórum is, ahova mindenki leírhatja, hogy milyen tapasztalatai vannak az antidepresszánssal kapcsolatban. (Egyébként rengeteg levelet kapok többféle forrásból, melyek rengeteg félrekezelésről, fölöslegesen adott antidepresszánsról szólnak)
A pszichiátria ellenségképével teljesen ellentétes fogadtatás a társadalmi közvélemény részéről sarkalt arra, hogy írjam meg ezt a témát sokkal részletesebben. A Mozgó Világban megjelent cikkemet országszerte olvasták, a szerkesztőség a cikket nívódíjjal jutalmazta, és nem hagyom ki Buda Bélát, akinek támogatása nélkül ez az egész ügy talán ki sem tudott volna bontakozni. Ő nem kis kockázatot vállalt, amikor felkért, hogy írjam meg könyv alakban is, belső szakmai továbbképzési anyagként a kérdést, s intézete az Országos Addiktológiai Intézet ki is adta 2004 decemberében Antidepresszáns és placebo címmel. Mondanom sem kell, hogy egyetlen szakmai reakciót nem kaptam róla, miközben a laikus közönség fénymásolatban terjesztette, mint valami szamizdatot. További elismerésként könyveltem el, hogy az Írószövetség által minden évben kiadott, Év esszéi kötetbe is beválogatták az írásomat.
Drogriporter: A környezeti ingerek által kiváltott depresszióra a pszichoterápiát javasolja, míg a biológiai eredetűre az antidepresszáns terápia hasznos is lehet. Mi az elhatárolás leegyszerűsítve?
Szendi Gábor: Ha mi beszélgetünk, az is kémiai változást okoz a maga agyában és az enyémben is. A pszichiátria úgy akarja beállítani, hogy teljesen mindegy, hogy környezet váltja ki vagy endogén belső okok okozzák a depressziót. Minden út egy közös biokémiai zavarhoz vezet, ezért tartják jogosultnak, hogy ezt a kettőt nem is kell különválasztani azt bármilyen vérvizsgálattal vagy likvór (gerinccsatornából vett) vizsgálattal, vagy bármivel ki lehetne mutatni. De nem lehet kimutatni. Idézem is ebben az új könyvemben, amit a depresszió egyik legnagyobb kutatója ír a 2004-es nagy összefoglalójában: a mai napig nincs bizonyítva, hogy a szerotoninnak vagy a noradrenalinnak [1] köze lenne a depresszióhoz. Egy szűk alcsoport van, amelyiknél kimutatható ennek a két rendszernek a zavara, de ez nem azonos azzal a tömeggel, akiket tüneti okokból depressziósnak neveznek. Tehát a probléma az, hogy nincsen igazi vizsgálat, amivel el lehet választani a különféle depresszió fajtákat. Voltak nagy vizsgálatok, amelyek azt bizonyítják, hogy az SSRI-ok [2] nem hatékonyak a biológiai depresszióban sem. Az ősi ún. triciklikus antidepresszánsok – tehát az első antidepresszánsok, amelyeket véletlenül fedeztek fel – egyedül azok hatnak. A probléma az, hogy kifejlesztettek méregdrága, sokkal kevesebb mellékhatással rendelkező vegyületeket, de ezek sokkal drágábbak, és tulajdonképpen hatástalanabbak, s az is rendkívül kétséges, hogy a biológiai depresszióra hatnak-e egyáltalán.
Drogriporter: Vonható-e párhuzam az antidepresszánsok és a gyógyszeripari történelemben előforduló egyéb „tévedések” – mint például a 60-as évek Amerikájának amfetamin láza – között?
Szendi Gábor: Abszolút! Az új könyvemben számos példát idézek más gyógyszerekkel kapcsolatban is. Kristálytisztán kirajzolódik, hogy az antidepresszáns piac, vagy más néven depresszióipar, az valójában modellje annak, hogyan működik a gyógyszeripar a pszichiátriával és az egészségüggyel összefonódva. Tehát ennek megvannak a lépései. A dolog lényege az, hogy találunk egy vegyületet, vagy már volt egy vegyület, és véletlen észrevesszük, hogy az másra is jó (mint a Viagránál – ami egy szívgyógyszer eredetileg). Ekkor következik az, hogy pszichiáterekkel, vezető szakemberekkel, kutatókkal összeállíttatnak egy kórképet [3]. Tünetlistát készítenek, majd ezt átadják az epidemiológusoknak, akik felmérik, hogy mennyire kiterjedt ez a betegség. Ha elég lazán veszik a kritériumokat, akkor hatalmas tömegekről derül ki, hogy ők refluxbetegek, potenciazavarosak, hogy premenstruális szindrómában szenvednek, stb. Ezek általában mind kitalált betegségek, vagy legalábbis egy nagyon szűk magra igazak. De mivel ezt fellazítják, így kiderül, hogy a lakosság öt-tíz-húsz-negyven százaléka érintett. Ekkor beindul a pszichiátriának és a gyógyszergyáraknak egy összefogott propaganda gépezete, amit úgy neveznek, hogy felvilágosítás. Betegcsoportokat hoznak létre, akiket a gyógyszergyárak pénzelnek, ezek a betegcsoportok független csoportoknak tűnnek, úgy jelennek meg a piacon, mintha ők spontán szerveződtek volna, és követelik, hogy az ő betegségükre legyen gyógyszer. Ennek hatására a gyógyszert törzskönyvezik, ezek után elkezdik elárasztani a médiát propagandával, gyógyult betegeket mutogatnak, letagadják a mellékhatásokat, megnyílik egy hatalmas felvevőkör, és az emberek elkezdenek hinni benne, hogy amit tegnap gyomorégésnek neveztek, és bekaptak rá egy kis szódabikarbonátot, az egy komoly betegség. A koleszterin mizéria is úgy tűnik, hogy egy nagy humbug. Alapvetően nem igaz a hipotézis, és mégis a legtöbbet forgalmazott gyógyszerek a sztatinvegyületekből előállított különböző koleszterinszint csökkentők. Ugyanez vonatkozik a depresszióra, vagy bármi másra – ezt betegségkereskedésnek nevezik. Ezen a címen meg is jelent egy könyv Amerikában (lásd cikkünket).
A gyógyszeripar kitalál egy vegyületet, teremt hozzá piacot, és kiszolgáló orvos réteget, amely anyagilag erősen függ a gyógyszeripartól, részvényesei, nagy honoráriumot kapnak, benne vannak a gyógyszer-engedélyezési hatóságok bizottságaiban, ezért pozitívan szavaznak a gyógyszerek mellett, s ellene szavaznak, ha halálos mellékveszélyek miatt ki akarják vonni azokat a piacról. Van egy nagy elosztó réteg is, az orvosok, akik megtévesztett ártatlan emberek, hiszen ők készen kapnak egy leírást, hogy ilyen és ilyen betegségre ezt a gyógyszert kell alkalmazni, ha nem azt használja, akkor beperelhető, műhibát követ el, ha nem adja meg azt a gyógyszert, amit a szakmai kollégiumok előírtak neki. Itt zárul a kör. Ők azok, akik úgy cinkosok, hogy közben nem tudnak róla, és nem is felelhetnek érte, el van zárva előlük az információ. Tehát ez a szlogen, én is sokszor elvicceltem vele, hogy ne kérdezze orvosát, gyógyszerészét! Mert az nem tudja az igazságot, gyógyszergyári propagandát tud.
A következő, ami még melléktermékként szokott megjelenni, erről is részletesen írok a könyvemben, hogy megjelenik a szaksajtónak a manipulációja. Ez azt jelenti, ha egy becsületes orvos, aki olvasgatja ezeket, azt fogja találni, hogy ezek a szerek óriási hatékonysággal gyógyítanak. Nap mint nap én magam is szembetalálkozom olyan cikkel – például most a Ritalin ügy kapcsán – amelynél felmerül bennem a gyanú, hogy megrendelték.
Drogriporter: Igen, ír is az új könyvében ezekről az ún. szellemírókról, és említi, hogy az Egyesült Államokban vannak törekvések ennek kiszűrésére. Hogyan lehet ezeket kiszűrni?
Szendi Gábor: Alig lehet kiszűrni. Az összes szellemíró tevékenységre úgy derül fény, hogy a bíróságra megidézik a szerzőt, (ez a szellemidézés;) mert őt akarja a gyógyszergyár védőtanúnak megidézni, és ő akkor pironkodva bevallja, hogy nehogy rá húzzák a vizes lepedőt, nem is ő írta a cikket. Most már nem ritka dolog, hogy gyógyszergyárakat beperelnek, mert emberek meghalnak, azoktól a gyógyszerektől, amelyeket a gyógyszergyárak veszélytelennek minősítenek. David Healy-ék hozzáfértek a Pfizer adatbázisához, és ott találtak egy dokumentációt, ahol fel volt sorolva, hogy milyen cikkek lesznek publikálva a Zoloft nevű szer kapcsán. A cikkek körülbelül felénél nem volt a szerző neve feltüntetve, hanem csak annyi, hogy később meghatározandó. Ezeket a cikkeket egy reklámcég írta, Amerikában a gyógyszergyárak már reklámcégeket alkalmaznak, s ezek profin tudnak tudományos tanulmányt írni. Healey-ék végignézték 1998-tól 2000-ig a szaklapokban, hogy mi jelent meg a Zoloftról, és megtalálták, azokat a cikkeket, melyeknek korábban még nem volt szerzőjük, most már szerzővel megjelölve. Ők körülbelül 1000-5000 dollár körüli honoráriumot vesznek fel azért, hogy nevük szerepelhet a cikk felett. Azt képzelje el, hogy a Zoloftról három év alatt megjelent cikkekből 41-et írtak hagyományos módon (ami nem azonos azzal, hogy igaz), de legalábbis az a szerző írta, akinek a neve ott szerepel, és 55 pedig reklámcég által írott volt. De ember fia meg nem tudná különböztetni őket egymástól, még a lektorok sem. Ez olyan, mint a jó pénzhamisító, akiről sosem derül ki, hogy hamis a pénze.
Offlabel
A Husting Center című lap – amely leleplező jellegű cikkeket közöl – írja, hogy van egy neuropentin nevű szer, amit epilepszia elleni gyártottak, de veszélyessége miatt betiltották, a gyártó 430 millió dolláros büntetése mellett. Ez a szer annyira gyenge volt, hogy a gyógyszerhatóságok nem is engedélyezték önálló szerként csak kiegészítőként. A gyártó ezzel nagyon elégedetlen volt, ezért úgy döntött, hogy ráveszi az orvosokat az ún.: offlabel használatra, olyan betegségben való használatra, amire nem törzskönyvezték a gyógyszert. (Amerikában és természetesen nálunk is egy orvosnak joga van egy szert saját felelősségre, másra is felírni.) A cég íratott tíz reklámcikket tudományos tanulmánynak álcázva, amiket megjelentetett szaklapokban, rengeteg szimpóziumot, rendezvényt szervezett, (amik persze nincsenek szakmailag ellenőrizve) és elérték, hogy a gyógyszer 80%-os forgalma már az offlabel használatból eredt és néhány millióból több milliárd dolláros forgalmat produkáltak pár év alatt. Közben kiderült, hogy a neuropentinnek rengeteg veszélyes mellékhatása van. Tulajdonképpen egy hatástalan szer, amit elkezdtek nem csak epilepsziára, hanem migréntől kezdve mindenre propagálni, és felírni, mindenféle vizsgálat nélkül. Ha lett volna rá pozitív vizsgálat, akkor törzskönyvezte volna a gyógyszerhatóság arra is.
Drogriporter: A hiperaktvitás kezelésére használt Ritalin is megosztotta a szakmát. Mit gondol erről?
Szendi Gábor: Nem vagyok olyan értelemben lázongó alkat, aki csak azért neki esik valaminek, mert az támadja a fennálló hatalmat vagy rendet. De pontosan ugyanaz derült ki, mint az antidepresszáns vizsgálatoknál, hogy teljesen hasznavehetetlen kritériumrendszer alapján minősítik a gyerekeket hiperaktívnak, figyelemzavarosnak. A kritériumrendszerben például ilyen feltételek vannak: gyakran figyelmetlen, sokat beszél, gyakran elfelejt dolgokat, felugrál stb. Ez mind a pedagógus vagy a szülő toleranciájának függvénye, mit ítélnek gyakorinak. Valaki szereti, hogy a gyereke sokat beszél, valaki nem szereti, mert azt szeretné, ha nyugta lenne tőle. Amerikában 6 millió gyerek szedi a Ritalint és egyéb stimulánsokat. Az adatbázisokban körülbelül 3500 cikk és tanulmány foglalkozik a Ritalinnal, ezek közül valószínűsíthetően, 3400 arról szól, hogy milyen hatásos, milyen jó. Óriási munka ezt összegezni, de akik ezt megtették, arra lyukadtak ki, hogy nincs bizonyítva az, hogy ez ténylegesen hatékony a hiperaktivitásban és figyelemzavarban. Nem tudjuk, hogy kik azok, akiknek tényleg kellene adni. Három-négy hetes hatásvizsgálatokkal tesztelik de nem tudjuk, hogy mi van, ha valaki évekig szedi. Illetve tudjuk, csak máshonnan. Nem a gyógyszergyárak vizsgálják ezt a kérdést. Tudjuk, hogy az agy elsorvad, tudjuk, hogy maradandó károsodást okoznak ezek a szerek. Felnő több nemzedék, amely valamilyen mértékben agykárosodásban fog szenvedni, és nem tudjuk, hogy ennek mi lesz a következménye. Szinte történelemalakító probléma. És maguk azok a biológiai pszichiáterek, akik kardoskodnak, hogy az ADHD [4] biológiai betegség, ők is elismerik, hogy semmilyen orvosi módszerrel nem bizonyítható, hogy valaki az vagy nem az. Amerikában egyesek 4%-ra mások 20%-ra becsülik számukat. Teljesen szubjektív, hogy egy pszichiáter vagy egy gyerekorvos kit ítél meg figyelemzavarosnak, és kit nem. Voltak olyan vizsgálatok is, ahol azt nézték meg, hogy azokat kezelik-e, akik legalább kimerítik a diagnosztikus kritériumokat, és kiderült, hogy egy csomó gyerek volt, aki nem merítette ki. Kiderült az is, hogy 400 pszichiáterből kb. 30% használta a DSM IV-et [5] – tehát ezt a diagnosztikus rendszert –, nem minthogyha ettől nőtt volna a diagnózis pontossága. A többi még erre sem vette a fáradságot, hanem ránézésre megállapította, hogy ez a gyerek hiperaktív, ergo rejtett agysérülése van. Igazolatlan betegség, igazolatlan terápia.
A temperamentumkutatók azt állítják, hogy a figyelemzavar nem más, mint egy elterjedt temperamentum. A genetikai vizsgálatok bizonyítják, hogy megvan az ADHD-nak a génje. De kiderült, hogy ez a gén körülbelül 40.000 éves. Az evolúciós orvoslás logikája az, ha van egy betegség, ami nagyon korán előjön, akkor az a szelekciós nyomás miatt ki kell, hogy pusztuljon. Tehát, ha életképtelen lenne valaki, mert hiperaktív, akkor ma nem lenne hiperaktivitás. Azok a betegségek tudnak fennmaradni, amelyek későbbi életkorban alakulnak ki. Például az őskorban 14-15 évesen szaporodtak az emberek, és mondjuk a skizofrénia az 20-30 éves kor körül jön ki. Tehát ez nem szelektálódott ki. (Mert nem tudott, hiszen mielőtt skizofrén lett volna, már szaporodott.) Ha a hiperaktivitás olyan nagy probléma lett volna, akkor kipusztult volna. Ezzel szemben a kutatók, akik ezt a vizsgálatot lefolytatták, azt állítják, hogy pozitív szelekció történt, vagyis elterjedt a hiperaktivitás, és nem kiszorult. Azért terjedt el a populációban, mert olyan pozitív tünetegyüttest hordozott, ami sokkal életképesebb volt. Erre van egy szellemes hasonlat: az a jó vadász, aki fáradhatatlan, figyelme rebbenő, mindenhol ott van, nyugtalan, keveset alszik. (A pigmeusokról írják például, hogy mielőtt vadászni indulnak, stimulánsokat szednek, hogy olyan állapotba hozzák magukat, mintha hiperaktívak lennének). Mert a vadászathoz az kell, hogy az ember minden neszre felkapja a fejét, tudjon kitartó lenni, stb. Egy modern társadalomban, ahol az az elvárás, hogy az ember üljön nyolc órát az iskolapadban, és pisszenni se merjen, csak figyeljen, na ezt a jó vadász leszármazottai nem tudják. De attól ez még nem betegség. Nekik egy olyan oktatási formát kéne kitalálni, ami idomul az ő temperamentumukhoz, és nem pedig gyógyszerezni kell őket.
Drogriporter: A könyvében külön fejezet szól a placebókról. Tényleg olyan kicsi a különbség a placebo és a valódi gyógyszer hatása között?
Szendi Gábor: A placebo hatásnak az a lényege, hogy kialakítson egy elvárást. Az elvárás egészen markáns változásokat idéz elő az agyműködésben. Bármiféle gyógyító beavatkozás az tulajdonképpen egy rituális tevékenység, és az a gyógyító hatás tudja a legnagyobb gyógyhatást elérni a placebóhatás megnövelése miatt, amelyik hiteles, népszerű modell. Ezért van, hogy amikor egy gyógyszert bevezetnek, akkor kezdetben nagyon hat, majd egyszerűen elkopik a hatása. Ha egy gyógyszer valóban hat, objektív hatása van, akkor nem kell benne hinni, hatnia kell akkor is, ha nem hisznek benne. Leírtam érdekes vizsgálatokat, amikor észrevétlenül kezdtek adni gyógyszert a betegnek, illetve észrevétlenül hagyták abba. A beteg azt sem vette észre, amikor elkezdte kapni – tehát nem nyugodott meg (sőt a seduxentől szorongani is kezdett egy kicsit). A fájdalomcsillapítóknál is, ha úgy tudta, hogy kapja, akkor csökkent a fájdalom, ha úgy tudta, hogy nem kapja, de kapta, akkor fájdalma volt
Az ezzel kapcsolatos kutatások ma azt fogalmazzák meg, hogy a placebo és a valódi gyógyszer közt nem lehet valódi különbséget tenni, nem húzható éles határvonal.
A másik probléma – és erről is szó van a könyvben -, hogy az orvosok nem ismerik fel a mellékhatásokat. A felmérések szerint a mellékhatások 1-5%-át jelentik be. Sehol nincsen egy igazi rendszer, ami igazán jól gyűjtené ezeket, de ha volna is, egy mellékhatást nagyon nehéz megállapítani. Itt van például ez a Vioxx-ügy [6]. 150.000 amerikai kapott – feltételezhetően ettől a szertől – infarktust, ebből 50.000 meg is halt. De ez becsült szám, hiszen ha egy idős ember meghal infarktusban, és közben szedett fájdalomcsillapítót, akkor ki gondol arra, hogy az okozhatta. Vagy ott volt például a Baycol, amely egy koleszterinszint csökkentő. Amikor az első haláleset kiderült, onnantól pár hónap telt el a visszavonásig, de az alatt a pár hónap alatt aránytalanul sok halálestet ismertek fel a szernek tulajdoníthatóan. Ez azt jelenti, hogy amíg valamiről nem gondolják, hogy az halált okozhat, addig, ha abban hal meg valaki, senki nem tulajdonítja a szernek.
Drogriporter: Ha a beteg, aki már amúgy is gyanakvó, elveszíti azt a kevés maradék bizalmát a gyógyításban, gyógyszerekben, akkor milyen megoldási lehetőségek maradnak a betegsége kezelésére?
Szendi Gábor: Ezt sokféleképpen föl szokták vetni, ellenem. Az szokott a vád lenni, hogy elbizonytalanítom a betegeket. Az a helyzet, hogy aki kimondja, hogy valami nem hatásos, attól nem követelhető meg, hogy rögtön mondjon helyette megoldást. Én nem tudom felvállalni, hogy megoldom az egészségügynek azt a problémáját, hogy olyan szorosan összefonódott az utóbbi 20- 30 évben a gyógyszeriparral, hogy az orvostudomány elvesztette a függetlenségét, elvesztette a hitelét. Az orvosok már személyükben is kezdik elveszteni, hiszen ha csak a hétköznapi életben beszélgetünk az emberekkel, lesújtó véleményük van az orvoslásról. Sokszor nyilván túlzó, de hogy mást ne mondjak, Amerikában összeszámolták a gyógyszermelléhatások, orvosi műhibák, kórházi fertőzések miatt bekövetkező haláleseteket, és kiderült hogy a vezető halálozási ok. Ami azt jelenti, hogy Amerikában több ember hal meg attól, hogy kapcsolatba kerül az orvoslással, mint magában a legsúlyosabb betegségekben. Ez persze kikerülhetetlen probléma, mert műhibák mindig fognak történni, még ha nagyon is ügyelnek – ez természetes dolog. De az nem természetes, hogy a gyógyszereknek a mellékhatásairól nem tájékoztatják az orvosokat, hogy nem tudják melyiket melyikkel nem szabad adni. Az orvosok körében még nem ismert az, de különösen az antidepresszánsokra igaz ez, és más gyógyszerekre is, hogy különböző enzimrendszerek bontják le ezeket a gyógyszereket. A GlaxoSmithKline genetikai osztályvezetője nyilatkozta azt, hogy bármelyik szert vesszük, az egészen biztos, hogy az embereknek csak a 30-50%-ában fog hatni. Jó esetben azt mondhatjuk, hogy hatni és nem ártani. Ugyanis az a probléma, ha hiányzik valakinek az az enzim, ami lebontja az adott gyógyszert, akkor a normál adagolás mellett szedve is, a vérében egyre növekedik a gyógyszernek a szintje. És ez halálos mérgezésekhez vezethet. Tehát ártalmatlan lázcsillapítótól, például a paracetamoltól Angliában évente hivatalosan háromezer ember hal meg. Vagy itt van az Aleve nevű gyógyszer, ami Magyarországon vény nélkül kapható, 50%-kal növeli meg az infarktus veszélyét. Az Egyesült Államokban felhívták a lakosság figyelmét arra, hogy tíz napnál tovább 400mg napi adagolás mellett sem szabad szedni. Ehhez képest nálunk, a reklámban kinyújtott kézben a két tabletta 400mg. És sehol nem hangzik el semmi, kivéve a kötelező olvassa el…, kérdezze meg…, holott egy vény nélkül kapható gyógyszernél elvárható lenne, hogy az olyan veszélytelen legyen, hogy ha abból beveszek egy kilót, akkor is maximum gyomorrontást kapjak. Ezt tíz napig szabad szedni, de ha valami veszélyes, fokozza a vérrögképződést, az az első nap is fokozhatja. Volt egy olyan szer, amit a tengerentúlon már 2000-ben betiltottak, mert sok gyerek meghalt tőle. A történetét leírom részletesen az új könyvemben, a Depresszióiparban. Nálunk 2004-ben ez a szer a hivatalos orvostájékozató szerint csecsemő reflux-ra ajánlották a magyar orvosoknak. Vajon nálunk hány hirtelen csecsemőhalál írható a szer számlájára? Én azt a jelenséget tapasztalom, hogy hasonló a keletre vonulási tendencia, mint a dohánygyáraknál. Egy gyógyszert betiltanak Kanadában, de a gyár nem vonja vissza a többi piacról is a szert, hanem megvárja, míg szép lassan, külön-külön miden országban betiltják.
Drogriporter: A könyve elsősorban kihez fog szólni, ki a célcsoportja?
Szendi Gábor: Úgy íródott, hogy ha – ne adj Isten – egy szakmabeli olvasná el, annak is rengeteg információt nyújt. Ebben a könyvben csak szakfolyóiratokból van adat és összefüggés idézve, illetve olyan nagy lapokból, mint a New York Times, Observer, Independent, stb. – tehát ezek hiteles forrásoknak tekinthetőek. Bárki utána nézhet, elolvashatja ezeket – nem arról van szó, hogy ömlesztve kap egy rizsát, és el kell hinnie, csak azért, mert Szendi Gábor mondja. A laikus embereknek is érthető. Persze nyilván ez egyénenként változik, lesz, aki mélyebben is tudja követni, lesz, aki azt fogja kiolvasni belőle, hogy mik a mellékhatások, és ráismer egyes dolgokra az ő életében. Külön kitérek az Albert Györgyi-ügyre. Ő írt egy könyvet, ami úgy szól, mintha a pszicihiátria megmentette volna, holott én a pszichiátria áldozatának tartom őt. Kezelője tiltakozott is levélben, csak arról nem szólt egy szót sem, hogy vajon most tényleg félrediagnosztizálták Albertet, vagy sem. A levél a novemberi Mozgó Világban jelenik meg a válaszommal együtt. Fontos hangsúlyozni, hogy sosem általában a pszichiátriára gondolok, hanem mondjuk azokra, akik őt kezelték. Leírom részletesen, mi a valódi diagnózisa Albert Györgyinek. Nem depressziós, vele elhitették, hogy az, és szedették az antidepresszánsokat, és tíz év alatt nem tudták megvédeni attól, hogy négy öngyilkossági kísérlete legyen, hogy tönkremenjen az élete, a szakmai karrierje. És ezek után ír egy könyvet, hogy a biológiai pszichiátria az igazi, a tuti, és emberek ne hallgassatok a hülye pszichoterapeutákra, hanem szedjétek a gyógyszereket.
Drogriporter: Milyen témákat jár körbe a könyv?
Szendi Gábor: Az egyik a placebo-kérdés, amit már említettem. Ez külön érdekes lehet akár az orvostudomány iránt érdeklődőknek, vagy azoknak, akiknek semmi közük az antidepresszánsokhoz. Magyarországon még nem jelent meg ilyen összefoglaló mű
Az ezt követő fejezetekben az antidepresszánsok hatásvizsgálatáról írok.
Majd részletesen foglalkozom az antidepresszánsok öngyilkosság fokozó hatásával.
A következő nagyon nagy fejezet arról szól, hogy hogyan fonódik össze a gyógyszeripar az orvoslással, és hogy milyen trükköket alkalmaz a gyógyszeripar, és az általuk felbérelt kutatógárda, arra, hogy az egyszerű, halandó orvosokat megtévesszék, és eszközként használhassák a tőke érdekében (részletes tartalomjegyzék). Külön fejezet szól a mellékhatásokról, amit azért tartok fontosnak, mert e tekintetben is óriási nagy hazugságok vannak, a gyógyszergyárak minden lehető módon kozmetikázzák az eredményeiket. Például azt állítják, hogy az antidepresszáns szedése 1%-ban szexuális zavart okoz, míg a direktvizsgálatok azt mutatják, hogy 70%-ban okoz szexuális zavarokat. És ebben házasságok mennek tönkre. Az emberek impotensekké, érdektelenné válnak. Az egész könyvnek az az üzenete, hogy mindez miért? Az élet problémáira az antidepresszáns nem megoldás. Jó dolog, hogy tudunk rosszkedvűek is lenni, és a gyógyszeripar ezt megpróbálja betegségnek beállítani. Sőt vissza kell adni az embereknek azt a jogot, hogy ne betegségnek tekintsék a rosszkedvet, mert ha nem betegségnek tekintik, akkor meg akarják oldani, akkor motiváltak arra, hogy megoldják. De ha azt mondják magának, hogy ne is próbálkozzon, mert ez egy biokémiai zavar, akkor beletörődik, és nem gondol arra, hogy lehet, hogy rendezni kéne a kapcsolatokat a barátnővel, vagy akkor elfogadja, hogy válás esetén legjobb antidepresszánst szedni. Tehát az emberek szemét szeretné felnyitni ez a könyv, hogy ne hagyják magukat félrevezetni.
Drogriporter: Köszönöm!
1 Szerotonin: fontos szerepet játszik az érzelmi életben, a szexualitásban, a táplálkozásban.
Noradrenalin: az agyban ingerületátvivő anyag, amely az aktivitással, figyelemmel, energizáltsággal függ össze.
2 SSRI – Modern antidepresszáns. Szelektív szerotonin visszavétel gátló; az antidepresszánsok 1989 óta alkalmazott legújabb típusa, amely szelektíven a szerotonin nevű idegi ingerületátvivő anyag agyi szintjére hat.
3 Ezt hívják medikalizációnak – egy hétköznapi, közérzeti, vagy egészségügyi problémából betegség, jól körülírható kórkép kreálása.
4 Figyelemzavar és hiperaktivitás – Attention Deficit Hyperactivity Disorder.
5 Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders – Fourth Edition.
6 Fájdalomcsillapító, amit visszavont a Merck gyógyszergyár 2004-ben.
Az interjút készítette: László Áron
Kapcsolódó linkek:
Írja meg saját tapasztalatait, ismerje meg másokét!
Szendi Gábor klinikai szakpszichológus életrajza
