Gyerekkorom egyik nagy csalódása volt, amikor Dorothy leleplezte Ózt, a nagy varázslót. A mese olvasása közben fantáziákat szőttem arról, hogy vajon ki is lehet ez a titokzatos, nagy hatalmú varázsló. Smaragdváros ura és parancsolója. De aztán lehullott a függöny – és kiderült, hogy egy szánalmas kis bűvész. Akinek a varázslatai olcsó trükkök csupán.
Az Óz a nagy varázsló az illúzióink elvesztésének meséje.
Óz nem más, mint az emberi elme allegóriája. A nagy mutatványos, aki a függönyök takarásában szorgosan dolgozik, hogy illúziókat keltsen. Füsttel, fénnyel, hanggal téveszt meg bennünket. Elefántot csinál a bolhából. Színes szemüveget vetet fel velünk, mint Óz Smaragdváros derék polgáraival, akik ezután mindent zöldben láttak. Elhiteti velünk akár azt is, hogy a pokolban vagy a mennyországban vagyunk – és közben nem figyelünk arra, ami előttünk áll.
És amikor az önismeret segítségével átlátunk a sok füstön, csillogáson és hanghatáson, akkor rájövünk, hogy a boldogulásunk útjában álló, áthatolhatatlannak tűnő akadályokat a leggyakrabban mi magunk teremtjük.
Az elme egy szélhámos – de nem a gonosz fajtából. Nem érdemes gyűlölni. A saját félelme hajtja, akárcsak Ózt. Egy idegen és ellenséges világban próbál nagyobbnak és félelmetesebbnek látszani, hogy elfogadják, tiszteljék és szeressék. Retteg tőle, hogy ha leleplezik – ha olyannak látják, mint amilyen valójában – akkor elutasítják és nem lesz képes tartozni valahová.
Pedig Óz – az elme – valódi erővel rendelkezik. De ez valójában nem varázserő – legalábbis nem úgy, ahogy a babonások gondolják. Az ő ereje a bölcsessége, amivel felfedi, hogy a hiányzó képességeinket nem kívülről, adományként kapjuk meg. Hanem mi magunk teremtjük meg.
A tudást a tapasztalat hozza meg. A szívet az együttérző cselekvés. Az igazi bátorság nem a félelem hiánya, hanem az, ha szembenézel azzal, ami a félelmed mögött van.
„Legyen a kíváncsiságunk nagyobb, mint a félelmünk,” írja Pema Chödrön buddhista szerzetesnő.