„Az emberek nem tettetik magukat depressziósnak – boldognak tettetik magukat.” Milyen igaz. Hányszor látjuk magunk körül a mosolygó depresszió megannyi jelét. Milyen sokan voltunk már ott. Amikor a sekélyes és mérgező pozitivitás álarcában járkáltunk. A felszí­n mosolygása mögött pedig ott üvölt némán a fájdalom, mint Munch festményének sikolya. A fájdalom, amitől rettegünk – amit nem akarunk, nem tudunk megélni. Még magunkkal is nagyon jól el tudjuk hitetni, hogy minden a legnagyobb rendben van. Ezernyi trükköt alkalmaz erre az elménk: álvalóságokat épí­tünk fel netflix sorozatokból, bódí­tó szerek generálta mesterséges mennyországokból. Szinte hősnek tekintjük magunkat, ha eltemetjük a fájdalmat munkába, közösségi médiába, nyugtatókba és rosszul működő emberi kapcsolatok végtelen játszmáiba. Ki mibe. Periodikusan ismétlődően pedig, amikor a hétköznapi életünket elviselhetetlenül nyomorúságosnak és klausztrofóbnak érezzük, hirtelen felindulásból nyaralások, bulizás, drogok, szex orgiáiba fojtjuk. Ki-ki vérmérséklete szerint. Csak hogy még érezzük, hogy élünk – hogy még kellünk erre a világra. Ami után persze még nyomorultabbul érezzük magunkat. Mindegy, csak ne kelljen szembesülni a fájdalommal ott a középpontban. Ócska kabarészí­nházként játszuk el újra és újra ugyanazoknak a melodrámáknak az önsajnálatból és önutálatból szőtt felvonásait. Keserű szarkazmust és humort emelve magunk elé, mint védőpajzsot. És amikor az összes trükkünk elfogyott, ott álunk, mint egy megszégyenült, kiöregedett bűvész a szí­npadon a reflektorfényben. Pőrén, megfosztva illúzióinktól. És akkor, leginkább akkor van szükségünk arra, hogy legyen körülöttünk valaki, aki nem kárörvendéssel, nem hibáztatással és í­télkezően – hanem szeretettel és együttérzően a vállunkra teszi a kezét: „Jó ember vagy. Szerethető vagy.” (gondolatok Máté Gábor cikke kapcsán: https://drogriporter.444.hu/2023/03/18/mate-gabor-harry-hercegrol-traumarol-es-terapiarol)