„Az emberek nem tettetik magukat depressziósnak – boldognak tettetik magukat.”
Milyen igaz. Hányszor látjuk magunk körül a mosolygó depresszió megannyi jelét. Milyen sokan voltunk már ott. Amikor a sekélyes és mérgező pozitivitás álarcában járkáltunk.
A felszín mosolygása mögött pedig ott üvölt némán a fájdalom, mint Munch festményének sikolya. A fájdalom, amitől rettegünk – amit nem akarunk, nem tudunk megélni.
Még magunkkal is nagyon jól el tudjuk hitetni, hogy minden a legnagyobb rendben van. Ezernyi trükköt alkalmaz erre az elménk: álvalóságokat építünk fel netflix sorozatokból, bódító szerek generálta mesterséges mennyországokból.
Szinte hősnek tekintjük magunkat, ha eltemetjük a fájdalmat munkába, közösségi médiába, nyugtatókba és rosszul működő emberi kapcsolatok végtelen játszmáiba. Ki mibe.
Periodikusan ismétlődően pedig, amikor a hétköznapi életünket elviselhetetlenül nyomorúságosnak és klausztrofóbnak érezzük, hirtelen felindulásból nyaralások, bulizás, drogok, szex orgiáiba fojtjuk. Ki-ki vérmérséklete szerint. Csak hogy még érezzük, hogy élünk – hogy még kellünk erre a világra. Ami után persze még nyomorultabbul érezzük magunkat. Mindegy, csak ne kelljen szembesülni a fájdalommal ott a középpontban.
Ócska kabarészínházként játszuk el újra és újra ugyanazoknak a melodrámáknak az önsajnálatból és önutálatból szőtt felvonásait. Keserű szarkazmust és humort emelve magunk elé, mint védőpajzsot.
És amikor az összes trükkünk elfogyott, ott álunk, mint egy megszégyenült, kiöregedett bűvész a színpadon a reflektorfényben. Pőrén, megfosztva illúzióinktól. És akkor, leginkább akkor van szükségünk arra, hogy legyen körülöttünk valaki, aki nem kárörvendéssel, nem hibáztatással és ítélkezően – hanem szeretettel és együttérzően a vállunkra teszi a kezét: „Jó ember vagy. Szerethető vagy.”
(gondolatok Máté Gábor cikke kapcsán: https://drogriporter.444.hu/2023/03/18/mate-gabor-harry-hercegrol-traumarol-es-terapiarol)
