Vannak emberek, akik birtokolni és kontrollálni vágynak. Egyre több embert, egyre több tárgyat. Aztán eldobják őket, ha már nem okoznak örömet többé. És minél többre tesznek szert, annál kevesebb örömet lelnek benne.
Egyre kevesebb örömet találnak a luxusvillákban, a luxusjachtokban, a plasztikázott örömlányokban/fiúkban, a hódolókban és rajongókban, a címekben és rangokban, a legújabb kütyükben és kacatokban, az egoztikus luxusnyaralásokban.
A tudatban, hogy ők jobbak, különbek, értékesebbek másoknál – ami persze onnan ered, hogy már gyermekkorukban is úgy érezték: nem tudnak elég jók lenni ahhoz, hogy szeretve és biztonságban érezzék magukat.
Vannak olyan emberek is, akik nem akarnak mindent kontrollálni és birtokolni – kevesebbel is beérik.
Ahogy Cicero mondta: „ha van egy könyvtárad és egy kerted, akkor mindened megvan.” Kedvemre való életfilozófia.
Persze senki sem tökéletes. Cicero maga sem mondott igazat: ő a rabszolgái nélkül még a tógáját se tudta volna felvenni reggel, a kertje gondozásáról nem is beszélve. Én meg, bár kertem és rabszolgám nincs, de függök a civilizáció egy csomó kis komfortjától, amiről Cicero még nem is álmodott.
Nem leszel különb és értékesebb másoknál. De az emberi gyarlóságaidat felismerve, tudatosítva, elcsendesedve, befelé figyelve – hálát adva azért, ami van, derűre találhatsz.
(notes to myself)
