A minap egy pedagógus ismerősöm mesélte, egyes szülők milyen ellenségesen viseltetnek bármi olyan foglalkozás iránt, ami a különféle másságokkal szembeni nyitottságot próbálja átadni a diákoknak. És milyen nehéz dolga van a pedagógusnak a mai politikai klímában, amikor az ilyen érzékenyítő tevékenységet nem csak nem támogatják, de egyenesen démonizálják. Amikor a szexualitásról leginkább papokat, a drogokról leginkább rendőröket engednek beszélni az iskolákban. A civil szervezeteket meg egyenesen a patás ördögnek tekintik.
Mert a szülőkbe is azt a képet sulykolják bele – ezt harsogja a TV, ezt szajkózzák a politikusok – hogy félni kell, mert bizonyos háttérhatalmak támadást indítottak „a családok ellen”. Elhitetik velük, hogy itt valamiféle agresszív lobbisták nyomulnak, hogy a kisfiúkat lánynak műtsék át, a kiscicákat ugatásra tanítsák és még a krumplilevest se hívják krumplilevesnek. Borzalom!
Bizonyára vannak határterületek és vitás kérdések, amikről lehet és kell is értelmes beszélgetéseket folytatni, érintettekkel. De ami ezt lehetetlenné teszi, az éppen az a buta, didaktikusan démonizáló szemlélet, amiben ezeket a kérdéseket hivatalosan keretezik.
És a szomorú az, hogy közben a szülőknek csak egy kis része fogja fel, hogy valójában mitől is kellene félteniük a gyerekeiket. Nem attól, hogy ki lesznek téve annak az észlelésnek, hogy vannak emberek, akik a saját nemükhöz vonzódnak. Hogy elfogadják: léteznek azonos nemű párok, akik szeretik egymást. Sőt, horribile dictu, még gyereket is szeretnének vállalni, mint bárki más.
Nem a szexuális másság vagy az eltérő nemi identitások normalizálása veszélyezteti a gyermekek lelki egészségét. Hanem sokkal inkább a szűklátókörű parlagi gyűlölködés normalizálása. Aminek a határait egyre jobban kitolják egyes véleményvezérek. Mint Bencsik András, aki a minap „gyönyörűnek” nevezte, hogy Ugandában „jól lenyakazzák” az azonos nemű párokat.
Mondjuk ki: ez nyílt náci beszéd.
És a legrosszabb: csönd van, senki se pisszen.
Én mondjuk nem kaptam meg a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét, mint Bencsik András, nem is vágyom rá. De jó pár száz magyar megkapta. Én a helyükben alaposan elgondolkodnék azon, hogy vajon szeretnék-e díjközösségben lenni egy ilyen emberrel, vagy eljött-e az idő, hogy visszaküldjem a feladónak.