A minap egy pedagógus ismerősöm mesélte, egyes szülők milyen ellenségesen viseltetnek bármi olyan foglalkozás iránt, ami a különféle másságokkal szembeni nyitottságot próbálja átadni a diákoknak. És milyen nehéz dolga van a pedagógusnak a mai politikai klí­mában, amikor az ilyen érzékenyí­tő tevékenységet nem csak nem támogatják, de egyenesen démonizálják. Amikor a szexualitásról leginkább papokat, a drogokról leginkább rendőröket engednek beszélni az iskolákban. A civil szervezeteket meg egyenesen a patás ördögnek tekintik. Mert a szülőkbe is azt a képet sulykolják bele – ezt harsogja a TV, ezt szajkózzák a politikusok – hogy félni kell, mert bizonyos háttérhatalmak támadást indí­tottak „a családok ellen”. Elhitetik velük, hogy itt valamiféle agresszí­v lobbisták nyomulnak, hogy a kisfiúkat lánynak műtsék át, a kiscicákat ugatásra taní­tsák és még a krumplilevest se hí­vják krumplilevesnek. Borzalom! Bizonyára vannak határterületek és vitás kérdések, amikről lehet és kell is értelmes beszélgetéseket folytatni, érintettekkel. De ami ezt lehetetlenné teszi, az éppen az a buta, didaktikusan démonizáló szemlélet, amiben ezeket a kérdéseket hivatalosan keretezik. És a szomorú az, hogy közben a szülőknek csak egy kis része fogja fel, hogy valójában mitől is kellene félteniük a gyerekeiket. Nem attól, hogy ki lesznek téve annak az észlelésnek, hogy vannak emberek, akik a saját nemükhöz vonzódnak. Hogy elfogadják: léteznek azonos nemű párok, akik szeretik egymást. Sőt, horribile dictu, még gyereket is szeretnének vállalni, mint bárki más. Nem a szexuális másság vagy az eltérő nemi identitások normalizálása veszélyezteti a gyermekek lelki egészségét. Hanem sokkal inkább a szűklátókörű parlagi gyűlölködés normalizálása. Aminek a határait egyre jobban kitolják egyes véleményvezérek. Mint Bencsik András, aki a minap „gyönyörűnek” nevezte, hogy Ugandában „jól lenyakazzák” az azonos nemű párokat. Mondjuk ki: ez nyí­lt náci beszéd. És a legrosszabb: csönd van, senki se pisszen. Én mondjuk nem kaptam meg a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét, mint Bencsik András, nem is vágyom rá. De jó pár száz magyar megkapta. Én a helyükben alaposan elgondolkodnék azon, hogy vajon szeretnék-e dí­jközösségben lenni egy ilyen emberrel, vagy eljött-e az idő, hogy visszaküldjem a feladónak.